Myres Lucy Diana

Zárj be a szívedbe, a kulcsod pedig dobd el! ;)

• 

1. fejezet

 A nap már lenyugvó félben volt, és a levegő sem volt már olyan meleg, mint napközben. Az ablakom nyitva volt, mint mindig és áradt be rajta a friss éltető és hűvösebb levegő. A szél be-beszökött, így a hajam ide-oda repkedett, pedig bent voltam a szobámban. Már melegem sem igazán volt, viszont a laptopom még mindig ontotta a hőt. Pedig azt írták, hogy a gépem felső része nem melegszik át. Hát erről ennyit, de nem is ez a lényeg. Szokásommá vált, hogy a gépem előtt ülök és zenét hallgatok. Nem volt ihletem se írni, se videót készíteni vagy bármi hasonló, csak ültem és hallgattam a zenét, amit épp találtam. Abban a pillanatban éppen Adele szám ment. Címe nem más, mint Set Fire To The Rain. Halkan dúdolni kezdtem a dallamot, majd végül magam is énekeltem, mindezt csendesen.

Igyekeztem minél jobban kiejteni a szavakat, de az én angol kiejtésem, minden más volt, csak jó nem. Párszor elénekeltem, mire elfogadhatónak éreztem.

Az egyik alkalommal, mikor befejeződött a zeneszám, a függönyöm egy erősebb széltől megmozdult, mire azonnal hátra fordultam. Amit, akkor láttam álmomban sem hittem volna, hogy mennyire meg fogja változtatni az életemet.

Egy férfi állt ott, régiesebb fekete ruhában és egyenesen felém nézett. Még ha mostanában nem is ez volt a divat, jól állt neki. Az arca sápadt volt, melyet a fekete haja még jobban kiemelt. Meglepődtem, így gyorsan a gépem felé fordultam, és vártam egy picit. A szememet lehunytam és mély levegőt vettem, gyorsan átgondoltam a helyzetet és egyértelműen arra jutottam, hogy képzelődök. Így megdörzsöltem a szememet és visszafordultam a férfi felé, aki még mindig ugyan ott állt.

- Örülök a találkozásnak, kisasszony! – nyitotta szóra ajkait. Én pedig csak néztem rá, mint akit megnémítottak.  Még túlzottan fel se fogtam, hogy mit mondott, mikor a bemutatkozással folytatta.

– A nevem Gilbert Collins. Önben kit tisztelhetek? – kérdezte, és továbbra is csak bámultam rá. Mikor meghallottam a család nevét, gondolkodóba estem. Ha a családneve Collins, akkor minden bizonnyal egy családtagom az. Azonban a mai családtalálkozón nem találkoztam vele, így nem igazán értettem ezt a szituációt. Figyelmesen néztem végig rajta, de semmi olyat nem találtam, amit már valaha is láttam volna. Azt viszont egyáltalán nem tagadom, hogy jóképű, de ez jelenleg egy teljesen más téma. Még mindig nem tudom, hogy pontosan ki ez a férfi, és hogy miként jutott be a szobámba. Ismétlem az ÉN szobámba.

Miután hosszú ideig nem válaszoltam, a tekintetével kérdőn nézett rám. Mikor észrevettem, hogy miként tekint rám, gyorsan megráztam fejem, majd válaszoltam a kérdésére.

- Nevem Merry Collins. Elnézést, csak hirtelen nem tudtam, miként reagáljak, miután szó nélkül megjelent a szobámban – szedtem össze angoltudásomat, elnézést kértem és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Inkább én kérek elnézést, hölgyem, hogy így engedély nélkül beállítottam – mondta és illedelmesen meghajolt.

- Hagyja csak! Az ablakon keresztül jött be, Uram? – kérdeztem, mert volt egy sanda gyanúm e felől.

- Nos, igen. Emiatt is elnézést kérek. Jöhettem volna az ajtón keresztül is, de macerás lett volna bejutnom - válaszolta és halvány mosolyt véltem felfedezni.

- Bocsánat a tolakodásért, de miért is van az én szobámban? Velem van dolga? – kérdeztem, miközben igyekeztem úgy helyezkedni a székemmel, hogy vele szemben lehessek.

- Tudja, jó hallásom van a zenéhez, és egy meseszép hangot hallottam, a mellett, amely most is hallatszik abból a valamiből. Így keresni kezdtem, a megfelelő ablakot és bejöttem – mondta miközben közelebb jött.

- Köszönöm szépen a dicséretet, de tudja, nyugodtan szólhatott volna, mielőtt bejött volna a szobámba! – mondtam kissé felháborodva, miközben éreztem, hogy elpirulok. Még nem igazán volt olyan alkalom, hogy valaki megdicsérje a hangomat.

- Sajnálom, kisasszony! Ígérem ilyen több nem fog előfordulni! – mondta és meghajolt előttem,

- Most már mindegy, kérem, üljön csak le – kértem, miközben a közelemben lévő egyik székre mutattam.  Mire megmozdult és közelebb sétált, majd helyet foglalt az ülőalkalmatosságon.

- Mondja csak mi az a szerkezet, ott maga előtt? – kérdezte kíváncsian.

- Nos, ez itt előttem egy számítógép, amit hordozni lehet, így kapott egy olyan nevet, hogy laptop. Tudja mi az a számítógép? – kérdeztem tőle, mert kíváncsi természet voltam, és ez a férfi érdekesnek bizonyult.

- Nos, nem igazán. Talán számolni lehet vele? – kérdezte. Még szerencse, hogy az apám angol volt, de ettől függetlenül a kiejtésem borzasztó.

- Hehe. Ez igaz, hogy tudunk vele számolni és, hogy eredetileg ezért készült, de addig fejlesztették, hogy már adatokat is tudunk benne tárolni. Miközben fejlett a technológia, így a számítógép is fejlődött és ezzel egy időben kialakult az Internet is. Így képesek vagyunk másokkal kommunikálni és megosztani dolgokat. A mai számítógépek és laptopok már sokkal többet tudnak, mint régebben – mondtam vidáman, mert ez egész vicces volt. A kedvem sokkal jobb lett, mint volt.  Szegény férfi, vajon hol élhetett, hogy nem tud ilyeneket? Gondoltam magamban, majd el is határoztam magamat.

- Honnan származik, már ha nem veszi tolakodásnak? – kérdeztem tapintatosan, azt hiszem.

- Liverpoolban születtem és itt Collinsportban élek – válaszolta teljes komolysággal. Én viszont döbbenten néztem rá.

- Liverpoolban születtél és itt élsz Collin spotban, még sem tudsz semmit a számítógépekről? – kérdeztem döbbenten, hogy még a szám is nyitva maradt meglepetésemben.

- Nos, ennek az oka az lehet, hogy olyan időben születtem és éltem emberek között, hogy ilyen szerkezetek akkor még nem is léteztek – válaszolta, és kevéske idegességet véltem felfedezni az arcán.

- Olyan időben? – kérdeztem vissza halkabban, mert ez az egész dolog kezdett nagyon nem tetszeni.

- Régebben, korábban, más szóval pár száz évvel ezelőtt – válaszolta őszintén.

- P-pár száz évvel ezelőtt? – kérdeztem, és gyanúm egyre csak nőtt. A gyanúm azt volt, hogy vagy játssza a hülyét és próbál engem átverni vagy pedig valami féle betegségben szenved és az emlékei így meg vannak zavarodva. – Mégis ki maga?

- Már említettem, hogy a nevem Gilbert Collins a család távoli rokona vagyok – mondta őszintén, én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Valamiféle betegségben szenvedsz, vagy csupán engem próbálsz átverni? – kérdeztem komolyra fordítva a szót, mire ő is komolyabb lett.

- Semmi pénzért nem verném át önt. Viszont ezt nem betegségnek mondanám, hanem átoknak – mondta miközben egyenesen a szemébe nézett, hogy ezzel is éreztesse, hogy nem hazudik.

- Átok? – kérdeztem és kezdtem félni egy kicsit.

- Igen. Régen úgy 236 évvel ezelőtt, egy boszorkány elátkozott, így mikor leugrottam az Özvegy szirtről, nem tudtam meghalni, mert vámpír lettem – mondta, miközben minden egyes szót fájdalommal telve ejtett ki. Miután kimondta azt a szót, hogy vámpír, bennem megállt az ütő. A szemeim elkerekedtek és némán ültem ott, az asztalom előtt. Próbáltam felfogni a szavait, miközben egy régi történet furakodott az elmémbe. Ez egy történet az egyik ősömről, aki elvesztette a szüleit és a szerelmét, mert elutasított egy boszorkányt, aki szerette, majd vámpírrá változott. Aki pár évtizede újra megjelent és a vállalkozást, mely akkor romokban hevert, felvirágoztatta, de az a boszorkány mindent tönkre akart tenni, majd a boszorkány meghalt.

- Te lennél családom azon férfi tagja, aki elméletileg pár tizede újra megjelent és visszaállította a családi vállalkozást? – a hangom megremegett, miközben beszéltem.

- Így igaz kisasszony – mondta, majd tekintete aggódóvá vált, gondolom a tekintetemet látva.  – Azt hiszem jogos a félelme, hiszen én egy szörnyeteg vagyok – felállt és az ablak felé vette az irányt, hogy távozzon.

 - V- várjon! Egy szóval sem mondtam semmi sértőt, nem igaz? Kérem, maradjon még! – nem akartam megbántani, de mégis megtettem, azért állhatott fel.  Mikor befejeztem a mondatomat megállt és félig felém fordult. – Kérem, üljön vissza! – kértem udvariasan. Gondolom látta a mosolyomat, így lassan közelebb sétált hozzám. Már kezdtem megnyugodni, viszont a széknél nem állt meg, hanem jött felém tovább.  Nem tudom, miért, gondolom reflex, de felkaptam magam mellől a járóbotomat és a végét felé tartottam, mire megállt. – Egy méteres távolságot kérem, tartsa, meg különben erőszakot fogok alkalmazni! – miután láttam, hogy a tekintete megint olyan lett, mint mikor az ablak felé ment, akkor megijedtem.

- Nem azért mert félek öntől, hanem mert nem szeretném, ha kiszívná a véremet, mert vannak dolgok, amiket még ki szeretnék próbálni, amíg élek. Viszont vámpírrá sem szeretnék változni, mert szeretném tudni milyen az mikor, megöregszem, meg minden ehhez hasonló dolgot. Csupán elővigyázatosság az egész! – meséltem el az okokat, mire a tekintete megint normálisabb lett.

- Ígérem, tartom a távolságot – mondta, majd visszasétált a székhez, és leült rá. Az ajkaimat mosolyra húztam és lejjebb engedtem a botomat. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Aztán eszembe jutott valami és felé nyújtottam fenyegetve a segítőeszközömet.

- Még valami! – kezdtem.

- Mi lenne az? – kérdezte. Kevéske meglepődöttséget láttam az arcán.

- Ha csak egy hajszála is meggörbül a családomnak, foghagymát fogok a szádba tömni! – mondtam halál komolyan.

- Ezt észben tartom, habár nem áll szándékomban a családomat bántani! – mondta és rám mosolygott.

- Komolyan beszélek! – mondtam, majd lejjebb engedtem a fegyveremet.

- Amúgy, az a bot nem nagy önnek, Kisasszony? – kérdezte kíváncsian.

- Nem egészen. Éppen jól van beállítva - válaszoltam majd magam mellé raktam.

- Nem is tudtam, hogy mostanában a hölgyek is használnak ilyen botokat.

- Ó, ez nem azért van! Megműtötték a lábamat, így nem tudok mankó nélkül sétálni – javítottam ki finoman.

- Megműtötték? Mi történt? – kérdezte. Én pedig aggódást véltem felfedezni az arcán.

- A térdkalácsom rossz helyen volt, azt kellett visszarakni a helyére. Már jobban vagyok, ne aggódjon – kértem mosolyogva.

- Hát ez nem jó! Örülök, hogy már jobban van – mondta és látni véltem rajta a megkönnyebbülést.

- Mondja csak, mesélne nekem a régi időkről? Mindig is érdekeltek a régies dolgok! – mialatt a kérést feltettem neki a székem támlájára dőltem és rája figyeltem.

- Nos, rendben. Mesélek önnek, kisasszony! – kezdett fellelkesedni, majd már fogott is neki.

Miközben mesélt nekem, végig engem figyelt. Egy idő után úgy éreztem kezdek elpirulni, de az okát, nem nagyon tudtam. Nem szokásom aközben elpirulni, mialatt mesélnek nekem és figyelnek engem. Mikor a tekintetünk találkozott furcsa érzés kerített hatalmába, majd azonnal máshova tekintettem.

---

2. fejezet

 

Másnap reggel, úgy éreztem, mint ha fejbe kólintottak volna. A fejem, mintha fel akarna robbanni. Már dőltem volna vissza az ágyamba, hogy aludjak még egy-két órácskát, viszont az ajtóm kivágódott és az unokahúgom rohant be és vetette rám magát. Kérdőn néztem rá, de csak ölelt, mintha soha többé nem tehetné.

- Mi a baj, Lara? – kérdeztem tőle kedvesen, mire felnézett rám.

- Egy ijesztő bácsi van az elő szobában és anyuékkal beszélget! – mondta majd még jobban elkezdett ölelni.

- Jól van! Ne félj! Az csak egy bácsi, nem fog téged bántani! – jelentettem ki, majd visszaöleltem.

- Olyan sápadt – nyafogta, mire megállt bennem az ütő. Sápadt?  Gondoltam magamban, majd a tegnapi esti fickó jutott az eszembe. Azt hittem, ott helyben idegösszeroppanásom lesz.

- Ne aggódj, ezt én elintézem! – mondtam neki és eltoltam magamtól.  – Ülj le az ágyamra, amíg én felöltözök!

- Rendben! – válaszolta és az ágyamhoz rohant. Felült rá és az éjjeli szekrényemen lévő könyvért nyúlt.

- Az nem fog tetszeni neked! – mondtam neki, miközben egy ruhát kerestem a szekrényemben. A könyv címe Stray volt. Érdekes, de egy kicsit fura könyv volt. Vérmacskák voltak benne. Nem olyan rég kezdtem el. Rajongtam a misztikus dolgokért, talán ezért nem voltam „annyira” kiakadva a vámpír fazonon.

A ruhaválasztásom, egy rövid farmer nadrágra és egy topra esett. Majd felvettem a papucsomat és kezembe vettem a mankómat.
- Gyere, Lara! Visszakísérlek a szobádba! – mondtam neki az ajtóban állva. A könyvemet visszatette a szekrényre, és már mellettem is állt. Nagyon aranyosan nézett ki barna, lófarokba fogott hajával és zöldeskék szemével.  Mindig is kedveltem Larát, mert olyan ártatlan és életvidám gyerek volt. Nem látszódtak rajta a nagyképűség árnyai. Talán ezt szerettem benne a legjobban.

- Játszol velem? – kérdezte vidáman, mellettem ugrálva.

- Ne haragudj, de most nem, mert le kell mennem anyuékhoz, majd délután játszom veled! – ígértem meg neki, mert már a szájacskája kezdett lefelé gördülni.

- Megígéred? – kérdezte ártatlanul és reménykedve.

- Megígérem! Most pedig, menj be a szobádba és olvasgass valamit! – mondtam neki, majd puszit adtam az arcára és már rohant is be a szobájába. Én pedig mély levegőt vettem és kifújtam azt. Gyűjtöttem erőt a közeledő beszélgetéshez. Valamiért rossz előérzetem támadt. Viszont abban biztos vagyok, hogy kap egyet a mankómmal!

Pár perccel később, mire leértem a lépcsőn, az előszoba felé vettem az irányt, ahol senki sem volt. Onnan továbbmentem apum dolgozó szobájába és találat süllyedt. Apuék és a férfi a szobában voltak, és beszélgettek. A vállalatról volt szó, mely engem nem igazán ragadott magával. Mit sem törődve a dolgokkal, a férfi mögé léptem és már fejen vágtam a mankómmal.

- Merry! Mit csináltál? – álltak fel a szüleim

- Jól van? – kérdezte anyám a férfihez lépve.

- Persze jól vagyok – mondta, majd felállt és felém fordult.

- Ezt miért csináltad, Merry? – kérdezte apám mellém érve.

- Azért kapta, mert megijesztette a húgomat – mondtam halálosan komolyan. – Örülj, hogy nem fokhagymával jöttem – suttogtam neki.

- Ismered őt? – kérdezte anyám meglepődve.

- Nos, igen. Tegnap találkoztunk a – nem engedtem, hogy befejezze.

- Tegnap, mikor a találkozóról kimentem, összefutottam vele – vágtam a szavába. Nem voltam jó hangulatban. Ha fáj a fejem, akkor mindenre fel tudom kapni a vizet.

- De akkor is ez nem volt szép tőled! Ő a rokonunk Gilbert! – mondta anyám, éppen szidni próbált.

- Megállapodtunk valamiben, de ő megszegte! – hoztam fel az okomat.

- Megállapodtatok valamiben? – kérdezte anya és apa egyszerre. Meg voltak lepődve, hogy ilyen „jól” ismerjük egymást.

- Elnézést kérek tettemért, de nem volt szándékos – szabadkozott.

- Ó, hagyja csak! Szerintem Lara már el is felejtette és Merry se haragszik már, ugye kicsim? – kérdezte ezzel azt mondva nekem: „Ajánlom, hogy így legyen!”. Kénytelen voltam helyeselni rá.

- Rendben van, nem haragszom! Ilyen ne forduljon elő még egyszer, mert tudod, mit fogok csinálni veled! – mondtam a végét fenyegetve.

- Köszönöm, hogy megbocsájtott! – mondta és megcsókolta a kezemet. Már készültem a botommal még egy ütést bevinni, de ezt megakadályozta az apám.

- Kicsim, menj szépen reggelizni! – mondta apám, visszautasítást nem tűrő hangnemben.  A botomat visszaengedtem és gyilkos pillantásokat küldtem Gilbert felé.

- Gilbert velünk fog ezen túl élni! Gondoltam szólok, Merry! – szólt utánam anyám, mire megtorpantam és visszafordultam.

- Ez most komoly? – kérdeztem, mondhatni felháborodottan.

- Jól el leszünk, kisasszony! – mondta Gilbert mosolyogva.  Az agy vizem kezdett felforrni és már kezdtem volna tiltakozni, mikor az unoka bátyám jelent meg egy farmer nadrágban és egy kigombolt ingben, így látszódott kidolgozott hasfala. Barna haja kócosan állt, és barna szemei álmosságot mutattak. Viszont nem voltam olyan hangulatban, hogy csodálhassam őt.

- Marco! Azonnal gombolt össze az ingedet! Illetlenség így szaladgálni! – szólt rá anyám dühösen, de a fiú inkább Gilbertt nézte.

- Nem vagy holmi utcai fiú, fiam! – szólt rá apám is.  – És ne bámuld már úgy Gilbertt! – folytatta.  A bátyám tudomást sem vett róluk, de úgy nézte a vámpírt, hogy azt hittem kiugrik a szeme. Hirtelen a szemei elkerekedtek és szóra nyitotta ajkait.

- Te meg honnan a fenéből jöttél elő? – kérdezte a bátyám és már láttam, ahogy Gilbert tekintete elsötétül. Rosszat sejtettem, majd a következő pillanatban a vámpír elindult.

- Marco! Gyere, reggelizzünk! – szóltam közbe, mire Gilbert megállt és felém nézett. Marco is rám nézett és elvigyorodott.

- Jól áll neked ez a ruha, Merry! – mondta majd elindult felém. Miközben a bátyám közeledett, én Gilbertt figyeltem, aki pedig Marcot. Féltem, nehogy neki essen a testvéremnek. Nem akartam, hogy vér folyjék.  Mikor láttam, hogy Gilbert rám néz, dühös tekintettel néztem rá, mire a tekintete megint normális lett. 

- Köszi, a dicséretet! Most pedig gyere együnk! – mondtam Marconak rá mosolyogtam.

- Olyan cuki vagy mikor mosolyogsz! –mondta majd átkarolt és meg akart ölelni, mire én egy jobbost adtam a gyomrába. Erre összegörnyedt.  – Az ütéseid is erősek, mint mindig – mondta szenvedve és a hasát fogta, miközben átkarolt a nyakamat. Én pedig átkaroltam a derekát és az étkező felé vettük az irányt.  Mielőtt kimentünk volna én gyorsan hátra néztem, és meglepődtem. Gilbert engem nézett, a tekintetünk találkozott, én pedig azonnal visszafordultam és mentem Marcoval az oldalamon tovább.

- Kérem, nézze el fiam bugyuta viselkedését! Még olyan felelőtlen! – kérte anyám tőle, de a választ én már nem hallottam, mert kiértünk onnan.

- Ki ez a férfi? – kérdezte bátyám, mikor már halló távolságon kívül voltunk.

- Egy olyan ember, akivel nem beszélhetsz úgy, ahogy a kedved tartja – mondtam, miközben egyenesen előre néztem. A bátyám felegyenesedett én pedig elengedtem. A csuklómat megragadta és nem engedte el. – Ez a férfi velünk fog élni ezen túl, és nem tudom mennyi ideig! – amíg engem hallgatott, maga felé fordított.

- Nekem viszont nem tetszik! Rossz szaga van! – mondta és a szemembe nézett. – Viszont a te illatod elfedi azt a bűzt – mondta és a nyakamat kezdte el szagolgatni. Azonban én nem hagytam magam. Kapta a következő ütést baloldalról. Célba találtam, mire megint összegörnyedt, de elléptem tőle. Mivel nem tudott bennem megkapaszkodni, térdre rogyott.

- Lennél szíves abbahagyni ezt a játékot?! Testvérek vagyunk, ezen nem tudsz változtatni! Nem fogok elkezdeni veled flörtölgetni, Marco! – mondtam, majd folytattam az utamat.

- Bal lábban keltél, Drága? – kérdezte, miközben lassan felállt.

- Fáj a fejem, a húgom majdnem sírva rohan hozzám, hogy megijesztették, erre kiderül, hogy az a fazon itt fog élni velünk, és még te is itt bohóckodsz! Fáradt is vagyok! Ha lehet, ma tartsad meg magadnak a hülyeségeket! – mondtam idegesen és fáradtan, majd ott hagytam a folyóson. Legalábbis akartam, de már ott is volt mellettem és zsebre dugott kezekkel sétált. Vártam, hátha mond valamit, de némán mentünk az étkezőig. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Úgy néz ki megemberelte magát egy kicsit. Lehet, hogy pezsgőt kéne bontanom…

Mikor az étkezőhöz értünk, Marco illedelmesen előre engedett én pedig megköszöntem neki. Két személyre volt még megterítve. Úgy néz ki az új szakácsunk, Jerry körültekintő. A bátyám és én elfoglaltuk azt a két helyet és csendesen ültünk és gondolatunkba merültünk. Hiába próbáltam, a fejem nagyon fájt, így semmiféle értelmes mondatot nem bírtam összerakni fejemben, azon kívül, hogy mennyire hasogat a fejem.

Nem kellett sok idő és Jerry megjelent a kezében két tányérral. Az egyiket lerakta elém, amin tojásrántotta volt, amit a bátyám elé rakott, azon pedig tükörtojás volt szalonnával. A testvérem úgy vetette rá magát, mintha napok óta nem evett volna. Én lassan kezembe vettem a villát és eszegetni kezdtem. Örültem, hogy Jerry rántottát csinált, mert nem igazán tudtam gondolkozni. Meg akartam köszönni neki, de már nem volt a helyiségben. Mivel nem volt bent, így hagytam és megettem a reggelimet.

Nem kellett sokat várnom, mire a bátyám is megette. Felálltunk és kimentünk. A folyosón viszont megálltam.  Marco még tett pár lépést, de mikor látta, hogy nem megyek utána, hátra fordult.

- Mi a baj, húgi? – kíváncsian mért végig.

- Semmi, csak nem akarok összefutni vele – mondtam és mély levegőt vettem. 

- Menjünk Roger szobája felől? – kérdezte, majd mellém sétált.

- Hagyjuk! Essünk túl rajta! – mondtam majd elindultam apuék szobája felé.

- Nem szükséges arra menünk, ha nem akarsz! – mondta és utánam jött.

- Ott hagytam a mankómat. Tudod, hogy a nélkül nem tudok lépcsőzni! – mondtam egy kicsit vidámabban.

- Majd én, felviszlek téged! – mondta halálosan komolyan, de én csak oldalba böktem a könyökömmel.

- Nem kell, köszi! – mosolyogtam rá.

Az utunk sokkal vidámabban telt, mint előzőleg. Minden féléről beszélgettünk, voltak kicsit komolyabb témák, de viccelődtünk sokat. Úgy nevettünk, hogy már észre se vettük, amikor a szobába értünk.

- Marco, Merry! Kérlek, üljetek le ide! – hívott minket apa. Azonnal abbahagytuk a nevetést és mondhatni egy emberként néztünk rájuk. Az arcuk komoly volt, érzelem nélküli. Apa a nyakkendőjét igazította, miközben anya egyenes háttal szinte mozdulatlanul. Semmi érzelmet nem láttam az arcukon. Megijedtem, mert a légkör is feszült volt.

A tekintetemet Gilbertra emeltem, aki szintén komoly volt és minket figyelt. A szobában sötét volt, mert a függönyök be voltak húzva. Így olyan volt, mintha a vámpír szeme teljesen fekete lenne, és a bőre mintha világítana. Olyan misztikus volt az egész.

- Elhúzom a függönyöket – indult el az ablakhoz, mire én elkaptam a karját, apám pedig az útját állta. Mindezt egyszerre tettük.

- Marco hagyd! – kérte az anyám. 
- Mi van? – kérdezte értetlenül és felém fordult, majd vissza.

- Erről szeretnénk beszélni veletek. Mivel ti vagytok a legidősebbek a gyerekek közül, ezért tudnotok kell egy- két dologról – kezdett bele édesanyánk.

- Szeretnénk, ha titokban tartanátok a többi gyerek, a városlakók és a vendégek előtt azt, hogy Gilbert egy vámpír – tört a lényegre apa.

- Micsoda? – kérdezett vissza bátyám azonnal.  – Egy vámpír van a házunkban? Egy elátkozott lény?

- Marco, elég legyen! – kértem miközben a karját megszorítottam. A Fejemet lehajtottam és csak fogtam a kezét.

- Marco kérlek, nyugodj meg! Mi is nehezen hittük el, de mindennek van oka – nyugtatta őt apám.

- Emlékszel arra a történetre, melyet még te meséltél nekem? – kérdeztem tőle, miközben a karját figyeltem. Éreztem, hogy felém fordul és engem néz. – Még te mondtad, hogy annak a férfinek milyen szörnyű lehetett úgy élnie, és hogy megérted őt! Ő ugyan az a férfi, Marco! – néztem fel rá, szemeimmel azt sugallva, hogy higgyen nekem.

- Te erről meg honnan tudsz, Merry? – kérdezte tőlem apám döbbenten.

- Tegnap mikor találkoztam vele, úgy alakultak a dolgok, hogy el kellett mondania nekem – néztem fel apámra, aki eközben közelebb jött hozzám.

- Ígérem, hogy senkinek sem fogok kárt okozni ebben a családban – szólalt meg végül Gilbert is, aki eddig némán figyelte az eseményeket. – Ha bármilyen bűnt is elkövetek, nyugodtan karóba húzhatnak! Vállalom a büntetésemet!

- Ha csak egy hajszála is meggörbül egy családtagnak is, tényleg karóba foglak húzni Gilbert Collins, a vámpír – mondta halál komolyan, majd megfordult, a kezemet lefejtette a sajátjáról, majd elment. Abban biztos voltam, hogy nem fog eljárni a szája, viszont, hogy miként fog viselkedni ezek után, az nekem rejtély. Ilyen állapotban nem igazán tudom kiszámítani, hogy mi lesz a következő lépése.

- Merry, tudnál majd figyelni rá? Nem szeretném, ha hülyeségeket csinálna! – kérte apám aggódóan. Az arca tükrözte az aggódást a fiáért.

- Rendben, oda figyelek rá! Van még valami? – kérdeztem mosolyogva.

- Nincs, semmi nyugodtan elmehetsz kicsim – mondta anyu és én már a mankómmal már mentem is.

Nem indult valami jól a napom. A bátyám viselkedése aggasztott, de mi ennél is jobban, hogy mi fog történni ezek után?! Kicsit zavarodott voltam, úgy döntöttem, hogy elmegyek a kedvenc helyemre. A zeneterembe.

---

3. fejezet

A folyóson haladva őseimről láttam szép képeket. Szerettem nézni őket, mert úgy érzem, mintha én is abban a korban lennék. A női rokonaim ruháját sokszor szívesen felpróbáltam volna. Azok a szép földig érő ruhák! Ilyeneket lassan már csak színházi előadásokon vagy múzeumi kiállításokon lehet látni. Mivel változott a kor, nem voltam benne biztos, hogy valaha is ilyet felvehetek. Talán egy kicsit hasonlót az esküvőmön, de hát az még hol van?! Most taposom a tizenhatodik életévemet. Még az iskola is a nyakamon van!

Az elmélkedésemből az rántott vissza, hogy a zeneterem ajtajához értem.  Ritkán szokta a család használni, mert idejük sincs, és nem nagyon tudnak zongorázni. Azonban mikor olyan hangulatban vagyok, jól esik zongorázni, mert így meg tudom magam nyugtatni. Most hogy ennyire fáj a fejem, jól esne egy kis zongorázás.

Így hát kinyitottam az ajtót és beléptem. Állott szag ütötte meg orromat, gyorsan az ablakhoz siettem, már amennyi a lábaimtól telt, és egymás után kinyitottam őket. Mikor az utolsó ablakot is kinyitottam finom virágillat szálingózott be a helyiségbe. Örültem, hogy pont egy virágágyas fölött van az ablak. Már nem is éreztem azt a bűzt, amit előtte. Lehunytam a szememet és élveztem, ahogy a nap éri a bőrömet. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha az a csodás illat körbe ölelne. A fejfájásom kezdett elmúlni, de még mindig fájt.

Vettem egy mély levegőt, majd a zongorához léptem. A mankót neki támasztottam, majd a széket leporoltam, és rá ültem.  A hangszer tetejét felnyitottam és néztem a szép, portól mentes billentyűket. Ahogy figyeltem őket, a kezeim maguktól emelkedtek fel, majd lassan játszani kezdtem. Először egy-egy hangot ütöttem le, majd egy rövid dallamot zongoráztam. Végül a dallam egyre hosszabb volt és én egyre gyorsabban játszottam. 

Annyira beleéltem magam, hogy észre se vettem, hogy az öcsém bejött. Már csak akkor mikor megszólított.

- Nővérkém! – szólt rám, mire ijedten abbahagytam a zongorázást. Ijedten rá néztem, mire elkezdett nevetni. – Megijesztettelek?

- Chris! – mondtam dühösen a nevét, mire el akart szaladni, de én gyorsan utána kaptam. Gyorsabb voltam nála, és elkezdtem csikízni, mire hangosan nevetni kezdett. 

Pár percig csikíztem, majd mindketten fáradtan dőltünk el a kicsit poros padlón. Lihegtünk és a plafont bámultuk, mikor hirtelen Chris gyomra érdekes és egy kicsit vicces hangokat hallatott.

- Csak nem éhes vagy, Öcsi? – kérdeztem tőle nevetve.

- Már reggeliztem, de megéheztem – mondta szerényen, eközben felültem és az ablakon keresztül néztem a faleveleket.

- Lekísérjelek? – kérdeztem és rá mosolyogtam.

- Igazából kérdeztem tőled ezt egy párszor, de te csak zongoráztál tovább! Merre jártál te lelkileg? – kérdezte. Bírtam az öcsémet, hogy ilyen gondolkodású, még ha csak tizenegy éves is. Lehet, hogy csak azért ilyen, mert imád olvasni és már olyan könyveket is olvas, amiket az én koromban szoktak.  Már azon se lepődnék meg, ha érettebb gondolkodású lenne, mint az unokabátyánk, Marco. Mi nem vagyunk igazi testvérek Marcoval.

Én és az öcsém, nem vagyunk apu és anyu vérszerinti gyerekei. Anyunak az öccse a mi édesapánk, aki sajnos életét vesztette egy repülőgép szerencsétlenségben édesanyánkkal az oldalán. Ez az oka annak, hogy mi ezzel a családdal élünk.  Nem olyan rég kerültünk ide, úgy hogy sokszor együtt vagyunk és beszélgetünk.

- Merry! Már megint merre járkálsz? – rángatott vissza az öcsém az elmélkedésemből.

- Csak elgondolkoztam valamin. Menjünk, mert lassan ebéd lesz, és nem tudsz majd előtte nasizni! – mondtam neki és felálltam. Elkezdtem az ablakokat bezárni, amiben a testvérem is segített. Már az utolsót zártam be, mikor Chris már az ajtóba toporgott. A zongora tetejét is lecsuktam, majd az ajtóhoz siettem. Becsuktam magam után és öcsémmel egyenesen az étkező felé mentünk.

- Láttam valakit felmenni a lépcsőn, de egyáltalán nem láttam őt az előtt és nem volt vele senki sem. Nem kéne szólni anyuéknak? – kérdezte egy kicsit aggódva.

- Az arca sápadt volt? – kérdeztem tőle, mert sejtettem, hogy Gilbert volt az. Ő még szerintem semmiről sem tud, úgy hogy nekem kell elmondanom pár dolgot. Miért mindig rám maradnak ezek a dolgok?

- Eléggé! Mintha egy koporsóból mászott volna elő! – mondta és éreztem egy kevéske izgatottságot a hangjában. Mennyire igaza volt ezzel kapcsolatban. Azonnal felé fordultam.

- Te most izgatott vagy emiatt? – kérdeztem, mire rám vigyorgott. Ez a vigyor mindent elárult. Túl kíváncsi természet és ez jelenleg nem volt valami jó. Habár szerintem még tetszene is neki az, hogy Gilbert egy vámpír.

- Már láttad őt? – kérdezte hirtelen és érdeklődve figyelt engem.

- Már volt szerencsém találkozni vele. A neve Gilbert Collins, egy távoli rokon, aki ezen túl velünk fog lakni – mire a szeme felcsillant. Ebből azt következtettem le, hogy Gilbert nyakán fog lógni egy hosszú ideig.

- Azért hagyjad levegőhöz jutni, rendben? – kértem, mert tudtam, hogy bármit is megtiltok neki, akkor azt tuti meg fogja csinálni.  Ilyen természetű, nem jó, ha bármi meg van tiltva, azt biztosan ki fogja próbálni.

- Igenis! – mondta vigyorogva, majd ide-oda ugrándozott. Jó volt nézni, hogy ilyen még azok után is, ami történt. Nem hibáztattam, fölösleges lett volna.

Nem sokkal később apu szobájához értünk, de én nem akartam bemenni. Nem voltak elhúzva a függönyök, így féltem, hogy még bent vannak. Én viszont nem akartam beszélni velük és találkozni vele.

Chris megállt az ajtóban és engem nézett, én pedig a behúzott függönyöket. Nem tudta mi bajom, így felvonta a szemöldökét és nézett rám továbbra is.

- Mi bajod van, Merry? – kérdezte tőlem, mire megráztam a fejemet és vettem egy nagy levegőt, melyet ki is fújtam. Elindultam az öcsém felé és szóra nyitottam ajkaimat.

- Semmi, menjünk! – mondtam, majd már be is mentem. Vártam, hogy pár szem rám szegeződik, viszont ez nem következett be. Mikor körül néztem senki sem volt a szobában. Fölöslegesen féltem a bejöveteltől.  Azonban ha itt nincsenek, akkor bárhol lehetnek még és ettől a gondolattól a gyomrom görcsbe rándult. 

- Merry, gyere már! – szólt rám megint a kisöcsém. Felé néztem, és ő már a másik ajtóban állt. Oda siettem hozzá, majd mentünk tovább is tovább. Miközben mentünk az öcsém azt hajtogatta, hogy alig várja, hogy találkozzon Gilbertsal, és hogy milyen jól ellesznek. Én ennek a szöges ellentétjére gondoltam.  Össze voltam zavarodva, mert nem tudtam miért is viselkedem így. Tegnap este, olyan jól elbeszélgettünk, de most meg úgy félek tőle. Nem értettem magamat. Máskor mutatom, hogy milyen bátor vagyok, de most félek egy vámpírtól. Lehet ennek az is az oka, hogy nem tudok róla sok mindent és eddig nem sokszor találkoztunk. Valószínű, hogy ezen pár nap múlva már nevetni fogok, de most még féltem, hogy mi fog történni. Hiába olvastam annyi vámpíros történetet, de álmomban sem hittem volna, hogy találkozok eggyel. Talán nem tudom kezelni ezt a helyzetet, ennek ellenére sem.

Az étkezőhöz érve hangokat hallottunk bentről. Azonnal felismertem a hangokat. Apa, anya és Gilbert. Ezek szerint vagy reggeliztek, vagy tízóraiztak. Az adrenalin bennem kezdett az egekig szökni.
Az öcsém is meghallhatta a hangokat és gondolom már arra is rájött, hogy bent volt Gilbert, mert rohant is be.  Azt hiszem ebből nem fog sok jó kisülni, így kénytelen voltam bemenni. Jerry már mögöttem jött egy tálca sütivel, aminek az illata olyan jó volt, hogy egy kicsit meg is nyugtatott. Félre álltam az útjából, hogy le tudja tenni anyuékhoz. Az étkező másik felében ültek és a főhelyen Gilbert ült. Ügyet se vetve róluk ültem le az anyám mellé és egy szelet sütit elvettem és tányéromra tettem. Eközben Chris apám mellé ült és a vámpírt figyelte, eléggé látványosan.

- Chris viselkedjél rendesen! Nem illik így megbámulni valakit! – szólt rá anyám, mire én a fejemet ráztam.

- Esélytelen, anya! Ilyenkor se lát, se hall, csakis a kiszemelt áldozatra koncentrál – mondtam, majd bele haraptam a sütibe.

- Mit mondtál neki? – kérdezett anyám.

- Nos, a nevén és azon kívül, hogy velünk fog lakni, semmit az égvilágon! – mondtam neki. Eddig ez igaz is volt. Majd újra bele haraptam a sütibe.  A kakaó és a barack keveréke, olyan jól esett, hogy az eddigi gyomorgörcsöm már el is múlt.

- Milyen teát óhajt mellé, kisasszony? – szólalt meg hirtelen mellettem a szakács. Szerencsére nem ijedtem meg annyira, hogy az észrevehető legyen. Lenyeltem a falatot, majd felé fordultam.

- Barackos teának örülnék a legjobban! Nagyon finom lett a süti! – válaszoltam neki, majd megdicsértem a munkáját. Illedelmesen meghajolt, majd távozott. Követtem tekintetemmel, ahogy kimegy, majd a sütik felé fordultam és elvettem a következő szeletet. Figyeltem, ahogy apám Gilbertsal beszélget, olyan dolgokról, amit nem igazán értettem, lehet, hogy ennek az oka a még kevés angoltudásom. Majd az öcsémre néztem, aki szintén egy sütit majszolgatott és szeme sarkából a távoli rokont figyelte.  Majd miután még egy darabot megettem, Jerry megjelent a teámmal, amit lassan kortyolgatni kezdtem. Nyár volt és a teám is meleg volt, de most ez jól esett. Éppen az egyik kortyomat akartam lenyelni, mikro anyám oldalba bökött és így sikerült félre nyelnem, amitől köhögni kezdtem, mire mindenki rám nézett.

- Jól van kisasszony? – kérdezte Gilbert, mikor már kevésbé köhögtem.

- Nem kell aggódnia, jól vagyok! Csak félre nyeltem – az utolsó mondatnál anyámra néztem dühös tekintettel. Ő pedig boci szemekkel nézett rám, én pedig kénytelen voltam megbocsájtani. Szerencsére az öcsém folytatta Gilbert bámulását, apám pedig folytatta Gilbertszal a beszélgetést. Azonban Gilbert engem figyelt, így egy kicsit zavarban éreztem magamat. Szemem sarkából a férfire tekintettem, és sajnos találkozott a tekintetünk. Ő apám felé, én pedig anyám felé néztem.

- Tényleg finom a süti?  - kérdezte végül, mire én azt hittem, hogy mindjárt leesek a székről. Ha csak ennyit akart, és én ezért nyeltem féle, akkor biztosan ki fogom tekerni a nyakát!

- Finom nagyon! Csak ennyit szerettél volna? – kérdeztem tőle, mire ő mosolyogva bólintott és elvett egy sütit. Sajnos a gyanúm beigazolódott, a kezem görcsbe rándult és gyilkos pillantásokat küldtem anyám felé, majdnem félre nyelt látva pillantásomat. Igaz, hogy csak majdnem, de engem elfogott a nevetés, alig bírtam visszafogni magam.

- Azt hiszem, most visszaadtad az előbbit! –mondta miközben ő is halkan nevetni kezdett.

-… igaz, Drágám? – kérdezte hirtelen apu, mire mindketten póker arccal fordultunk feléjük. Apa a választ várta anyától, de anya azt se tudta, miről beszéltek. Én pedig éreztem, hogy a nevetést nem igazán tudom visszafogni, így gyorsan a szám elé emeltem a kezemet és mielőtt kuncogni kezdtem volna, a másik irányba fordultam.

- Természetesen igaz! – mondta anyám halkan, mire nem bírtam visszafogni a nevetést, és hangosan nevetni kezdtem. Anyám rögtön oldalba bökött a könyökével én pedig tovább nevettem. Anyám is mosolyogni kezdett, de láttam az arcán, hogy el van pirulva. – Ne haragudjatok, nem figyeltem! El tudnátok mondani a kérdést újra? – kérdezte anyám illedelmesen, majd már csak mosolyogtam a dolgon. A teámat újra kortyolgatni kezdtem, majd már csak azt vettem észre, hogy elfogyott. Megtöröltem a számat, majd Chrisre néztem, aki továbbra is Gilbertt bámulta, mintha valami megfejtendő rejtvény lenne. Úgy döntöttem, hogy most már túl sok időt töltöttem a helyiségben, így felálltam az asztaltól.

- Chris, gyere, menjünk! – szóltam az öcsémnek, aki nem mozdult. Láttam, hogy nem tudom kizökkenteni, így megkerültem az asztalt és mellé sétáltam, majd megragadtam a fülét, mire kiabálni kezdett.

- Engedd el a fülemet, kérlek! – nyafogta én pedig húztam rajta, így kénytelen volt felállni. Próbálta a kezemet lehámozni a füléről, de esélytelen volt. – Na! Kérlek!

- Készülődnöd kell, mert nem soká itt van a tánctanár! – mondtam neki majd elindultam az ajtó felé, magam után húzva őt. Így kénytelen volt engem követni. – További jó mulatást! – mondtam az ülve maradtaknak, majd az öcsémmel együtt elhagytuk a helyiséget. Kifelé jövet éreztem magamon egy tekintetet, volt egy érzésem, hogy Gilberté az. De erről nem akartam megbizonyosodni, úgy hogy hagytam az egészet.

Mikor már arrébb voltunk, elengedtem Chris fülét, aki dühösen arrébb lökött, majd elsietett. Sóhajtottam, majd én is tovább mentem.  Biztos voltam abban, hogy Chris megutált engem, úgy hogy jobb, ha egy ideig egyedül hagyom. Így hát elindultam a szobámba, de először a mankómat kellett megkeresnem. Valószínűleg a zeneteremnél hagyhattam, de semmiben sem voltam biztos.

Amint a zeneteremhez értem benyitottam, de nem láttam a mankómat sehol, pedig a zongorának volt neki támasztva. Kezdtem kétségbe esni, hogy hova lett, mert ugyan ott jöttem, amikor Chrisszel mentem. Ekkor eszembe jutott, hogy ma még nem is találkoztam Leahval, a másik unokahúgommal, aki nem kicsit ravasz kislány. Valószínűleg ellopta, hogy játsszak vele.  Így elindultam a Leah szobája felé, de ahogy oda értem, akadályba ütköztem. Gyorsabban fel tudtam menni mankóval, de muszáj volt nélkülöznöm, így elindultam felfelé a korlátba kapaszkodva. Mire felértem az ajtón kopogtattak.

- Nem megyek vissza! – mondtam dühösen, majd már hallottam is, hogy valaki az ajtóhoz siet. A hangjából felismertem, hogy a tánctanár az. Nem törődve vele, Leah szobája felé vettem az irányt. Elhaladtam Chris szobája előtt, mikor az ajtó kivágódott és majdnem engem fellökve lesietett a tanárhoz. Néztem utána, de ő csak rám se nézett. Szomorúan sóhajtottam, majd mentem is tovább.

Leah ajtajához érve kopogtam, de semmi válasz nem volt. Vártam egy kicsit majd újra kopogtam, de megint semmi. Mivel nem válaszolt, kinyitottam az ajtót és bementem. Az ágyon feküdt és zenét hallgatott, miközben egy könyvet olvasott.  Emlékszem, hogy azt még én vettem neki szülinapjára. Örültem, hogy végre elkezdte olvasni.

Mivel nem vette észre, hogy bejöttem, a mankómat kezdtem el keresni, ami az ágy alól kandikált ki. Oda sétáltam és felvettem. Már egyenesedtem volna fel, mikor Leah megfogta a kezemet.

- Először játszanod kell velem! – mondta rám vigyorogva. Gondoltam, hogy valami gyerekes játékot akar majd, de hogy fogócskát?! Tudta jól, hogy nem tudok úgy futni, de az is lehet, hogy emiatt akart ilyet játszani. Miközben mentünk lefelé, kihívtuk Larát és a kis Valentinet is kivittük. Jött velünk a dajkája, Clare egy húszas éveimben járó kedves hölgy, mivel ő vigyázott rá, jobb volt, hogy ő is kijött. Marcot nem hívtuk, mert tudtuk, úgyis azt mondta volna, hogy nem játszik ilyen gyerekes játékot.  Christ sem hívhattuk, mert táncórája volt. Így maradtunk öten és kimentünk a kertbe.

Szerencsém volt, mert Leah nagyon jól szórakozott Larával és a kis Valentinenel, aki csupán két éves volt. Miközben őket figyeltük Clarerel, leültünk a földre és beszélgetni kezdtünk. Így már csak azt vettük észre, hogy lassan kezd lemenni a Nap. A gyerekek is elfáradt, Valentine már aludt is.  Lara és Leah az én kezembe kapaszkodva jött velünk. Korábban vacsoráztunk, mint a többiek, ezután visszavittük a fiatalokat a szobájukba.

Visszamentem a szobámba, majd az ágyamra feküdtem. Már gondolkodni sem volt erőm, csupán lehunytam a szemeimet. Pár pillanat múlva már aludtam is. Úgy aludtam, mint akit leütöttek. Azt se vettem észre, hogy valaki bejött a szobámba. Hideg érintést éreztem a fedetlen derekamon és egy leheletet a nyakamon, melyet a hajam nem takart el. Borzongás futott végig a hátamon, majd a szemeim kipattantak. Azonnal felültem, de már csak annyit láttam, hogy a függöny egy kicsit megmozdul. Megérintettem azt a helyet ahol a leheletet éreztem, és csak néztem az ablakot. Nem tudom, hogy csak képzelődtem-e vagy ez tényleg megtörtént, de kezdtem megijedni. Ez után nem tudtam álomra hajtani a fejemet, csak néztem ki a fejemből és gondolkoztam.  Voltak elméleteim ezzel kapcsolatban, majd már csak ezt vettem észre, hogy a szemeim elnehezednek és lehunyom őket. Már nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy aludni akarok és már aludtam is.

 

---

4. fejezet

Másnap reggel, arra ébredtem, hogy a Nap erősen süt, pontosan a szemembe, mintha direkt fel akarna ébreszteni. Amint kinyitottam a szememet, már fordultam is át a másik oldalamra, mert azt hittem ott helyben megvakulok. A madarak csicseregtek, így a visszaalvás nem volt lehetséges számomra. Ezért lassan felültem és megdörzsöltem a szememet. Körül néztem a szobámban és semmiféle változást nem tapasztaltam. Felálltam és a szekrényhez sétáltam. Át kellett öltöznöm, mert az a ruha volt rajtam, amit még tegnap reggel kaptam magamra. Választásom megint egy rövid farmer nadrágra esett, melyhez hozzávarrtak egy kendő félét meg volt hozza egy öv is. Felsőmnek pedig világoskék pánt nélkülit választottam. Majd szőkésbarna hajamat kifésültem és hajpántot tettem bele. Kezembe vettem a mankómat, és már mentem is kifele a szobámból. A lépcsőhöz érve hangokat hallottam lentről. Egy idegené és a szüleimé.

- Kérem, esténként maradjanak, itthon és ha mégis kimennének, vigyenek magukkal telefont és egy védelmi eszközt! – A lépcsőn takarásban voltam, de láttam, hogy egy rendőrrel beszélnek.

- Rendben, köszönjük, hogy gondolt ránk! – mondta édesanyám.

- Még valami! Estére zárják be az ablakokat és az ajtókat! – kérte a biztos úr. Mi történhetett, hogy a rendőrség itt van? Ritka alkalom, legalábbis amióta itt vagyok ilyen nem történt. Miközben ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy tegnap este mi történt.

- Ez semmiség! Ha látnak egy gyanús alakot, jelentsék nekünk! – kérte majd az ajtó felé indult.  Apám elindult, hogy kikísérje. Anyu a testvéreimmel maradt.  Valentinet leszámítva mindenki ott volt a családból. Na meg persze Gilbert nem volt jelen. Amint az ajtó kinyitódott, lesiettem és anyuékhoz mentem.

- Mi történt, hogy a rendőrség itt volt? – kérdeztem mögéjük érve, mire megfordultak. Lara és Chris hozzám szaladt, de csak Lara ölelt meg.  Viszont Chris megfogta a kezemet és megszorította. Az arcán ijedtséget láttam. Kezdtem félni, hogy valami szörnyűség történt. Lara szint úgy erősen belém kapaszkodott és az arcát belém fúrta. Leah is közelebb jött, de ő nem csinált semmi.

- Anya? – kérdeztem és ránéztem. Feszült volt a tekintete, de rám mosolygott.

- Tegnapeste megtámadtak egy őrt a hajóknál.  Nem kell félnetek, biztonságban vagyunk – szólalt meg végre édesanyám.

- Ezen túl senki sem lehet egyedül! Clarerel és Valentinenel és kell lennie még valakinek – mondta.

- Felmegyek értük! – mondta Marco és már szaladt is fel a lépcsőn. Nem sokkal később újra megjelent oldalán Clarerel és a kisfiúval.

- Mi történt? – kérdezte Clare és aggódva nézett ránk.

- Éjjel megtámadtak valakit a mólnál, úgy hogy ezen túl nem lehet nyitva egy ablak sem és nem lehettek egyedül! – szólalt meg apám, miközben az arca gondterhelté vált.

- Gilbertnak nem kell szólni? – kérdezte Chris, miközben a kezemet fogta. Apámra néztem, akinek még mindig gondterhelt volt az arca.

- Majd ha felébredt szólunk neki! Na, de most inkább menjünk reggelezni, mert farkas éhes vagyok! – mondta majd mosolyogva az étkező felé vette az irányt. A gyerekek elengedtem én pedig fel tudtam egyenesedni. Megvártam, míg mindenki elindul, aztán mentem én is. Marco mellettem jött és zsebre vágta a kezét.

- Szerinted ő lehet a dologban? – kérdezte végül, mikor a többiek egy kicsit messzebb voltak.

- Sajnos, szerintem ő volt, de egyelőre nem akarok erről beszélni a többiek előtt. Még nem akarom meggyanúsítani ezzel – mondtam neki, majd sóhajtottam.

- Ezen túl nem hagyhatlak magadra! – mondta, miközben a balkezével átkarolta a derekamat. A jobb könyököm reflexből az oldala felé indult, és célba ért, mire elengedett. – Megint fáj a fejed?

- Nem, most nem fáj, de ha tovább idegesítesz, fájni fog! Akkor pedig jobb, ha te elkerülsz, jó messzire! – mondtam fenyegetve, majd tovább mentem, viszont nem maradt le sokat. Gyorsan utolért, sétált mellettem. Ez után többet nem beszéltünk erről. Mikor az ebédlőbe értünk elfoglaltuk a két üresen maradt helyet, melyen már ott várt a megérdemelt reggelink.  Jerry mindig eltalálja, hogy éppen mire van szükségem és ez így volt reggel is. Pirítós ott gőzölgött, rajta vajjal és egy bögre hideg kakaóval. Pillanatok alatt eltüntettem az ételemet és már töröltem is meg számat.

Miközben tetettem, hogy odafigyelek a beszélgetésre, gondolatban máshol jártam. Azon agyaltam, hogy beszélnem kéne Gilbertsal, de nem lenne célszerű, ha bármi nélkül megyek a közelébe. Habár nap közben nem annyira ártalmas, már, mint remélem, hogy nem az. Végül úgy döntöttem, hogy magamhoz veszek egy foghagymát és mankómat és beszélek vele. Ezzel az üggyel, könnyen bajba keverhet minket és ezt jobb megelőzni.

Miután mindenki befejezte a reggelit, az egyik beszélgetéssel arra jutottunk, hogy mikor elkezd, sötétedni senki sem lehet egyedül. Nap közben nem szükséges párosasával lennünk. Ez eddig oké, mert így könnyebb beszélnem Gilbertsal. Így mikor, mindenki elment én is felálltam az asztaltól és célba vettem Gilbert szobáját. Nem kellett attól félnem, hogy valaki észreveszi, mit akarok csinálni, de odafigyeltem nem e van valaki a folyosókon. Mikor a szobája elé értem, halkan lenyomtam a kilincset és bementem. Nem érdekelt, hogy kopognom kellett volna, én bementem.

A szobában szinte esti sötétség honolt. A szememnek hozzá kellett szoknia ehhez a sötétséghez, ezért vártam egy keveset. Majd miután eléggé meg szoktam a sötétséget keresni kezdtem a célszemélyt. Sikeresen megtaláltam az ágyon fekve. Közelebb mentem és a botommal meg akartam bökni. Mielőtt célba ért volna, elkapta és elhajította, majd engem a falhoz lökött és fölém tornyosult. Két csuklómat a falhoz szorította, így a kezeimet képtelen voltam használni. Próbáltam a szemébe nézni, hogy észrevegye, hogy kit támadott meg, de ez sem sikerült. Mire észbe kaptam, már a nyakamat ízlelgette egyelőre. A szemeim elkerekedtek, majd a veszélyérzékelőm bekapcsolt. A jó térdemet felemeltem és célba vettem a gyengéjét, amit végre sikerült eltalálnom. Mielőtt újra rám vetette volna magát a szája elé tettem a foghagymát, amit végig a bal kezemben tartottam. Erre már reagált. A szagától hátra lépett pár lépést és csak a hagymát figyelte, majd onnan a tekintete rám szegeződött. Amint felismert engem a szemei elkerekedtek.  Félelmet véltem felfedezni az arcán.

- Szörnyen sajnálom! – mondta fájdalmasan és még hátrált pár lépést. Én még mindig feléje tartottam a foghagymát. A jobb csuklómat a mellkasomhoz szorítottam, hogy lenyugodjak, Továbbra is ijedt tekintettel figyeltem minden egyes mozdulatát, lélegzetét. Látva, hogy én még mindig ijedten tekintek rá, elfordult tőlem. Mire én azonnal leengedtem a bal kezemet és lehajtottam a fejemet. Nagy levegőket vettem, hogy lenyugodjak. Amikor éreztem, hogy a hangom már nem fog remegni, így felemeltem a tekintetemet. Már éppen szólni akartam mikor hirtelen megszólalt.

- Jól van? – kérdezte, és a hangjában aggodalmat véltem felfedezni, de még mindig háttal volt nekem. Hirtelen lelkiismeret fordulásom támadt, amitől elkezdett remegni a kezem. Nem mertem megszólalni, mert biztosan megremegett volna a hangom. Végül elszántam magamat.

- Igen, jól vagyok. Ne haragudjon, hogy ily módon ébresztettem fel önt álmából – kértem elnézést, miközben a tekintetemet a földre szegeztem. Még mindig lelkiismeret fordulásom volt, és éreztem, hogy könnyek akarnak szökni a szemembe. Gyorsan mély levegőt vettem és beszédre nyitottam ajakaimat, de megint nem tudtam megszólalni, mert közbe szólt.

- Sajnálom, hogy önre rontottam! Hirtelen nem tudtam, hogy mit teszek és – folytatni akarta én viszont közbe szóltam. Miközben beszélt közelebb sétáltam hozzá és megérintettem a hátát. Mire megremegett és abbahagyta a beszédet.

- Nekem kéne bocsánatot kérnem, mert én jöttem be ide minden szó nélkül és emeltem önre kezet. Csak történt valami, amiről ki akartam deríteni valamit – fejeztem be, mire megint megremegett. Volt egy gyanúm, hogy valami féle titka van.

- Válaszolni fogok minden kérdésére – válaszolta, nekem pedig rossz előérzetem támadt. Úgy éreztem, hogy inkább nem kéne feltennem azokat a kérdéseket. Akképpen döntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe és elmegyek. Megfordultam és a mankómért mentem, melyet felvettem és az ajtó felé vettem, az irányt. Éreztem magamon a tekintetét és zavarban voltam.

- A tegnap estéről akart volna kérdezni? – szólalt meg végül. Bár ne tette volna. – Tegnap én mentem be az ön szobájába. Az, ahogy ott feküdt, elmémet összezavarta és a testem magától cselekedett, de nem bántottam önt! Mikor felébredt én az ablakon keresztül távoztam, majd kerestem valakit a kinti világban, hogy enyhítsem a szomjamat.

Mikor folytatta már a kilincset fogtam, és amint befejezte a mondatát, elkerekedett szemekkel kisiettem a szobából, majd meg se álltam a sajátomig. Ott az ajtót magamra zártam és az ablakot is becsuktam. Az ágyamra dőltem és arcomat a párnába temettem. A rosszul lét kerülgetett, de nem az undortól, hanem a gondolattól, hogy miattam halt meg egy férfi tegnap éjjel.

Képtelen voltam reálisan gondolkodni, mindig csak az járt az eszembe, hogy miattam történt minden.  Végül eleredtek a könnyeim. A párnába fúrtam az arcomat, hogy ne lehessen hallani a bőgésemet. Nem szeretek mások előtt sírni, nem is szeretek sírni. De e pillanatban jól esett kiadni magamból mindent, ami felgyülemlett. Végül annyit sírtam, hogy álomba szenderültem.

Olyan volt mintha csak pár percet aludtam volna, de a szemeim kipattantak. Szörnyű álmom volt. Az álmomban ott álltam a mólónál és azt parancsoltam Gilbertnak, hogy szívja ki a férfi vérét. Meg akartam állítani egy pillanat múlva, de késő volt. Gilbert felém fordult és láttam, ahogy egy pici vékony csík vér folyik a szája szélén. Egy pillanattal később már rám vetette magát, a földre döntött, és fölém magasodott. Már nyitotta a száját, hogy véremet vegye én pedig ijedten néztem rá. A tekintete összezavarodott és megállt. Viszont én annyira meg volt ijedve, hogy kiszabadítottam a kezeimet és ellöktem őt magamtól. Majd elfutottam, ekkor ébredtem fel.

Verejték folyt az arcomról. Még mindig a rosszul lét kerülgetett. A szívem hevesen vert és szédültem. Még sose volt egy olyan rémálmom sem, amitől ennyire kiakadtam volna. Azonban, ez tényleg megtörtént, egy-két dolgot leszámítva. Egészben ez volt a legrosszabb. Az ablak felé fordultam és láttam, hogy sötétedik.

- Pedig most szeretnék egyedül lenni – mondtam csendesen és felálltam az ágyamról. Az asztalomhoz mentem és leültem elé. Ezzel egy időben a gépemet is bekapcsoltam, hátha sikerül ezzel elterelnem a gondolataimat. A kedvenc elfoglaltságomat űztem, mint mindig. Jelenlegi kedvenc animém részeit kezdtem nézegetni, ezekből is azokat, amik a kedvenceim.

Nem sokkal későn az ajtómon kopogtattak.  Kedvtelenül ugyan, de felálltam és kinyitottam az ajtómat. Lara és Chris állt előttem és rám mosolyogtak.

- Apa azt mondta, hogy gyere le vacsorázni! – mondták majdnem szinkronban. Olyan édesek voltak, hogy mosolyt erőltettek az arcomra.

- Megmondanátok apunak, hogy nem érzem valami jól magam, úgy hogy ma nem vacsorázom? – mondtam nekik és összekócoltam a hajukat.

- Azt mondta, hogy mindenképpen gyere le, még ha nem is akarsz! – mondták megint teljesen egyszerre. Sóhajtottam, majd beadtam a derekamat. Becsuktam az ajtót, majd mankóval a kezemben elindultam utánuk. Valójában már egy kicsit jobban voltam, mert nem szédültem és a rosszul lét is enyhült egy kicsit.

Mikor az étkezőbe értünk mindenki rám nézett. Még Gilbert is bent volt, és engem nézett.

- Kicsim, megbeszéltük, hogy nyolckor vacsorázunk, nem igaz? Már mindenki megvacsorázott! – szólt rám apám, majd szigorú tekintete megváltozott.

- Minden rendben, Merry? – állt fel az asztaltól Marco és hozzám sietett. Megengedtem magamnak egy fáradt mosolyt és apámra néztem.

- Fáradt vagyok és éppen pihentem. Miért kellett mindenképpen lejönnöm, apám? – kérdeztem majd a székemhez mentek, ahova segített nekem leülni az unokabátyám, de nem ment el, hanem ott állt mellettem.

- Rövidre fogom! Délután itt járt egy nő, akinek eléggé furcsa a természete. A másik nagyvállalat igazgatója. Szeretnénk, hogy ha lehetséges kerüld őt, veszélyes.

- Miről ismerem föl? – kérdeztem, mert jó oké, hogy kerüljem, de ha azt se tudom, hogy néz ki, akkor az egy kicsit nehéz lesz.

- Vörös haja van és méregzöld szeme. Hamar felismered! – mondta anyám és rám mosolygott.

Még beszéltünk pár dolgot, mire visszamehettem a szobámba. Egész idő alatt kerültem Gilbert tekintetét és igyekeztem nem tudomást venni róla. Tudom ez nem volt szép dolog tőlem, de nem voltam jó állapotban. Mikor a szobámba értem, átöltöztem egy hálóingbe és az ágyamra dőltem. Pár pillanat múlva már aludtam volna, ha Leah, Lara és Chris nem vágódott volna be a szobámba és nem vetették volna magukat rám. Még fel sem fogtam mi történt, de ők hárman már csicsikáltak is. Örültem, hogy egy kevéske helyet azért nekem is szorítottak. Pár percig hallgattam pihegésüket, majd lehunytam szemeimet. Hallottam cipőkopogást, de lusta voltam ahhoz, hogy kinyissam a szememet és megnézzem ki az. Hallottam, hogy bejön, majd egy pillanattal később kimegy és becsukja maga után az ajtót. Még hallgattam, ahogy távolodik, majd már aludtam is.

---

5. fejezet

Reggel arra ébredtem, hogy valamelyik tesóm telibe kapta a fájós lábamat. Majdnem elkáromkodtam magamat, de sikerült magamba fojtanom. Sajgott egy kis ideig és próbáltam úgy helyezkedni, hogy kényelmes legyen. Ez így zajlott már lassan egy hónapja.  Már nem kellett hordanom a térd szorítómat, de a térdem azért még nem volt teljesen egészséges.

Viszont nem mertem nagyon megmozdulni, mert két tesóm az este folyamán átölelt és még reggel sem engedtek el. Lara és Chris, a két legkisebb kapaszkodott belém. Az első ilyen alkalommal, mikor átjöttek, meg voltak ijedve és ezért kötöttek ki nálam, talán ez vonatkozott még Leahra is, de semmi pénzért sem vallotta volna be. A szekrényem felé fordítottam a fejemet, ahol az órám pihent. Mikor felfogtam, hogy mennyi az idő, azt hittem sikítani fogok, de sikerült ezt is magamba fojtanom. Fél tizenegy volt és én még ágyban feküdtem! Azonnal felültem, mire a két kicsi mocorogni kezdett.

- Lara, Chris és Leah! Ébredjetek már fél tizenegy van! Végig akarjátok aludni az egész napot? – kérdeztem, miközben keltegettem őket. Először Chris ült fel és nézett az órámra.

- Hát a francia órát sikeresen átaludtam – mondta félkómás fejjel. Majd nyújtózkodott egyet, de út közben a keze az államat találta el. Én pedig hátra felé kezdtem dőlni és a fejemet szerencsésen belevertem a falba.

- Miért van itt ez az átkozott fal? – kérdeztem hangosan, és a fejemet fogva.

- Merry, jól vagy? – kérdezték, majd hogy nem egyszerre. Leah már ugrott is fel és rohant az ajtóhoz.

- Chris szaladj, szólj Roger doktor úrnak! Én megyek jégért! – mondta és már nyitotta is az ajtót.

- Várjatok! Nem kell! – szóltam rájuk és felültem.

- De hát erősen beverted a fejedet! – mondta aggódóan Lara.

- Ez nem volt erős! Ennyit könnyedén ki bír az ember! Ne aggódjatok, ennyitől nem dőlök ki! – mondtam nekik majd rájuk mosolyogtam.

- Ígérd meg, hogy lemész majd Roger doktorúrhoz! – kérte Leah, aggódva. és visszacsukta az ajtót.

- Megígérem! Viszont most már ideje felkelnünk, mert lassan már nem reggelizni, hanem ebédelni fogunk! – mondtam, mire mindhárman felpattantak és kisiettek. Kicsit sajgott még a fejem, úgy hogy visszadőltem pár percre. Majd kiugrottak a szemeim, mert eszembe jutott, hogy ma el kell kezdenünk készülődni a holnap esti bálra. Teljesen kiment a fejemből!

Felpattantam az ágyamból és a szekrényemhez siettem. Választásom eléggé egyszerű volt. Egy sima rövid vászonnadrág és egy hosszabb, vékony póló, melyet egy topánkával egészítettem ki. Hajamat kifésültem és összefogtam egy lófarok, majd már siettem is lefelé. Hangokat hallottam már a folyosóról, így biztos voltam abban, hogy a dekorálást elkezdték.  A lépcső tetején már láttam, hogy az előtérben egy csomó doboz sorakozott fel arra, hogy kibontsák őket. Sok ember rohangált összevissza, így mikor leértem nem tudtam sehova se lépni. Még lelépni is képtelen voltam, mert már ott félre kellett állnom az útból. Messzinek tűnt a nappali, és nem voltam biztos, hogy jó ötlet e elindulnom. Végül nagy nehezen, de rászántam magamat. Szinte művészet volt, mire a nappaliba értem, ahol anyut láttam Gilbertsal beszélgetni. Ilyenkor mindig eszembe jutott, az az egy hónappal ezelőtt történtek, mire megráztam a fejemet. Most nem szabad erre gondolnom! Gondoltam magamban, majd anyámhoz siettem. Épp hogy oda értem és mindketten felém néztek. Anyám rám mosolygott és hirtelen megölelt. Meglepetten öleltem vissza, majd elengedtem. Nem értettem, hogy mi volt ez az érzelmi felindulás, mert ez ritka volt tőle felém. Kérdőn néztem rá, mire még jobban mosolyogni kezdtem.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben kérdőn néztem Gilbertra és anyura.

- Nem kell bemenned a városba ruháért! – mondta vidáman, mire megállt bennem az ütő. Ezek szerint vagy nem kell részt vennem a bálon, vagy pedig… Csak nem?

- Ugye nem vásároltad fel az egész boltot? – kérdeztem tőle finoman, mert volt egy sanda gyanúm, hogy megtette.

- Jaj, de hogy is! Ilyennek ismersz? – kérdezte kicsit csalódottan.

- Mond csak anya! Emlékszel, hogy mi történt három héttel ezelőtt? – olyan érzésem támadt e felől, hogy elfelejtette.

- Három héttel ezelőtt? Hm. – esett gondolkodóba én meg a fejemet fogtam. Gilbert az egészet csendben figyelte a háttérből.

- Anya! – szóltam rá, mire hirtelen összecsapta a tenyereit.

- Ó, igen, emlékszem! Akkor mentünk el együtt vásárolni! Második vásárolgatásunk volt! Annyira jól éreztem magam, hogy nem kellett egyedül mennem! – mondta fellelkesedve.

- Viszont emlékszel arra, hogy majdnem kifosztottál egy boltot? – kérdeztem fáradta, mire újfent gondolkodóba esett. 

- Hát igen, akkor magával ragadott a hév – kezdte elgondolkodva. – Nem tehetek róla, hogy olyan jó ruhák voltak ott!

- Kicsit azért vissza kéne fognod magad! – tanácsoltam neki, és azonnal a nyakamba ugrott.

- Rendben megígérem, kicsim! Most pedig gyere, mert fel kell próbálnod és ki kell választanod, hogy melyik tetszik a legjobban!

- Anya! Mégis mennyi ruhát vettél nekem összesen? – féltem a válaszától.

- Ha jók emlékszem nyolcat – mondta, erre a szemeim elkerekedtek.

- De hát a báli ruhák nagyon drágák! Biztosan egy vagyonba kerülhettek! Jaj, nekem! – kezdtem elszörnyülködni. Két kezembe temettem az arcomat, és az árak, csak úgy cikáztak a lelki szemeim előtt.

- Megígértem, hogy édesanyád helyett, anyád leszek, nem igaz? – kérdezte és tovább mosolygott rám, mire felkaptam a fejemet. Persze, hogy emlékeztem erre, de akkor ezt még nem vettem komolyan, sőt nem is tudtam komolyan venni. Akkor vesztettem el az édesanyámat, így azt se tudtam, hogy benne megbízhatok-e. Mind eközben az öcsémmel is foglalkoznom kellett.

- Gyere, nézd meg őket! Szerintem, tetszeni fognak és elméletileg mind a te méreteid! – hívott engem, majd megragadta a csuklómat és maga után húzott. – Gilbert, a többit rád bízhatom?

- Természetesen, Laura! – mondta, majd utánunk integetett, és már ment is végezni a munkáját. Miközben anyum maga után húzott, hátra-hátra tekingettem a férfire. Sokáig nem tudtam figyelni, mert kiértünk a folyosóra, onnan pedig egyenesen a dolgozószobája felé vettük az irányt.

Pár perccel később már a szobában álltam döbbenten. Nyolc darab bábú volt felállítva, melyeken más-más és szebbnél szebb ruhák díszelegtek. Persze le voltak takarva, de amennyit sikerült kivennem belőlük, azok azt sugallták, hogy egy rakat pénzbe kerültek. Az ajtóban álltam és egy lépést sem bírtam tenni.

- Mit állsz ott, kicsim? Gyere beljebb! – mondta, majd megfogta újra a kezemet és beljebb invitált.

- Mégis mennyit költöttél ezekre? – kérdeztem döbbenten és egyik ruháról a másikra tekintettem.

- Az titok! – mondta, majd rám kacsintott és elindult az egyik ruha felé. – Nem kell visszafognod magadat! Ezek a tieid! Ajándék tőlem neked!

- Csak félek, ha közelebb megyek, akkor… - kezdtem bele, de ő tekintetével elnémított.

- Tudom, hogy nem voltál bálokban, és hogy nem viseltél ilyen ruhákat, de a családunk tagja vagy. Előbb vagy utóbb, de viselned kell ilyen ruhákat! Édesanyád is biztosan ezt akarná – mondta nekem, mire csendben álltam és néztem kifelé az ablakon.

- Tudja, egyszer édesanyám elvitt magával egy bálba, ahol előkelő családok voltak jelen. Még nagyon kicsi voltam, ezért a többi gyerekkel kellett lennem, de ők olyan lekezelőek voltak velem már akkor. A ruhámat, mely nem volt olcsó, tönkre tették. Azután nem mertem előjönni és csak gubbasztottam, mikor anya hirtelen megjelent és mondta, hogy haza megyünk. Ezután nem vitt magával többé ilyen helyekre – meséltem el, az egyik rossz emlékemet. Mindig magamban hordoztam fájdalmas emlékeimet.

- Megértelek, de ideje túlesni rajta! Bátornak kell lenned! – mondta nekem, miközben közelebb jött és megölelt. Jól esett, az ölelés a tegnapi nehéz nap után. – Tudom, hogy még nem ismerjük egymást annyira, de szeretném, ha bíznál bennem! Elmondod, hogy mi történt egy hónappal ezelőtt?

- Láttam akkor rajtad, hogy rájöttél, hogy valami nincs rendben. Meglepődtem volna, ha nem kérdezel rá – mondtam neki fáradt mosollyal. Körülnéztem, hogy legyen bárki is a szobában. Szerencsém volt, mert miután bejöttünk, Margaret, a szobalány kiment és becsukta maga után az ajtót.

- Nekem elmondhatod, hátha tudok segíteni – bíztatott engem.

- Jobb, ha az elejéről kezdem. Aznap este, mikor a családtalálkozó volt, én a szobában ültem és zenét hallgattam és énekelgettem. Hirtelen az ablakon keresztül megjelent Gilbert. Udvarias volt, meg bocsánatot is kért, aztán kiderült, hogy ő egy vámpír. Kicsit megijedtem és nem tudtam mit tegyek, de végül elég jól alakultak a dolgok, így nem voltunk haragban. Akkor találkoztam először vele. Nem a találkozón, hanem aznap este a szobámban. Szerencsére udvarias volt, így nem történt azon kívül semmi, hogy beszélgettünk. Másnap este, viszont mikor aludtam, megjelent a szobámban és nem tudom mit akart csinálni, de felriadtam, így elment. Reggel, pedig amikor hallottam mi történt azzal a férfivel, beszélni akartam vele, hogy ilyet ne csináljon, ezért bementem a szobájába reggeli után. Később rájöttem, hogy nem az volt életem legjobb döntése. Mikor fel akartam ébreszteni, rám rontott, de a foghagymával sikerült távol tartanom. Ez után elmondta, hogy ő ölte meg azt a férfit, miattam. – válaszoltam neki lényegre törően.

- Még szerencse, hogy intelligens és van esze, ha ez nem így lett volna, akkor bajban lettél volna – vonta le a dolgokat. Kicsit ideges voltam, hogy még mit fog mondani, de nem tudtam, hogy mivel állt elő.

- A történtekből kiindulva, kimerem mondani, hogy az a férfi kedvel téged! Látom, miként nézz rád, és amit az előbb mondtál el nekem, egyértelműen erre utal – mondta fellelkesülve, én pedig meg voltam lepődve.

- Ez most szerencsének vagy balszerencsének számít? – kételkedtem abban, hogy ez az egész lehetséges-e, vagy valami.

- Azt mondom neked, amíg nem derülnek ki a szándékai, addig ne éld bele magad, mert balul is elsülhet – javasolta. – Azért kezdjük el a ruha próbát!

- Igazából azt sem is tudom, hogy érzek-e iránta bármit is – motyogtam, miközben ahhoz a ruhához sétáltam, amelyiknél anyám is állt.  Ez egy fekete nyakba kötős estélyi volt, melynek a felső része ezüst mintákkal volt díszítve. Nem volt csúnya, de nem volt kedvem viselni. Anyám kívánságát teljesítve azért felpróbáltam, de szűknek bizonyult, ezért lemondtunk róla.

- Addig, amíg nem tisztázódnak a szándékai, gondold át, hogyan érzel! De nézzük a következőt! – tanácsolta, majd a következő ruhához lépett. Aranyszín két árnyalata volt, a felső rész világosabb, míg az alsó a sötétebb. Drága ruhaanyagból készült és kifejezetten tetszett, de úgy éreztem, hogy ezt talán esküvőhöz, ha felvenném, de azért felpróbáltam. Méretileg egy kicsit bő volt, ezért lemondtam róla.

- Csak attól félek, ha szeretem, akkor, ha idősebb leszek és öregedni kezdek, el fog dobni, mint egy rongyot, hiszen ő örökké él – tettem közé gondolataimat. Majd következett egy fehér, nagyon szép esküvői ruha. – Ezt majd az esküvőmre eltesszük! Most nem alkalmas ez a ruha!

- Rendben, menjünk tovább! Nem tudom, milyen céljaid vannak az életben, de ha szeretnél vele élni, akkor kérd meg, hogy csináljon belőled vámpírt – egy nagyon szép kék ruha következett, mely szintén nyakba kötős volt. Mikor felvettem és tükörbe néztem, láttam, hogy a ruha nem igazán illik hozzám, de méretileg passzolt.

- Ha kicsit világosabb kék lenne, akkor felvenném! Viszont én ki akarok próbálni pár dolgot, amit vámpírként nem élhetek meg – levettem és visszatettem a babára.

- Még én se tudom, milyen ember, de majd ha megtudod, akkor biztosan meg fogod találni a választ minden kérdésedre – az élet igazságai szóltak belőle.  A következő egy lila földig érő és szintén nyakba kötős ruha volt és az anyaguk is megegyezett az előzővel. Hosszban és színben különbözött a kettő csupán. Szeretem a lila színt, de a ruha nem igazán fogott meg, így azt fel se próbáltam.

- És ha nem tudom meg? – kérdeztem tőle, miközben szintén aranyszínű estélyit vettem magamra. Méretileg nagy volt rám, úgy hogy levettem és visszatettem a helyére.

- Magadnak kell kiharcolnod, hogy megmutassa! – mondta, majd az utolsó előtti ruhát vette le a babáról. Amint megláttam, azonnal bele szerettem. Egyszerű volt és az arany színe passzolt is hozzám. A tükörbe nézve, olyan volt, mintha rám öntötték volna.

- Ezt szeretném felvenni holnap! – mondtam és anyu felé fordultam.

- Ahogy óhajtod, kicsim! – mondta kedvesen és megölelt.

- Jól áll? – kérdeztem szerényen, mire heves bólogatással válaszolt.

- Még egy egyszerű ruhácskában is te vagy a legszebb! – mondta, majd eltávolodott tőlem. – Szólok majd Margaretnek, hogy csinálja meg a hajadat és a sminkedet. Meseszép leszel!

- Köszönöm – hálás voltam neki mindenért. Azért, hogy a szárnyai alá vett engem az öcsémmel együtt. Azért, hogy kiönthettem neki a lelkemet, és hogy tanácsokat adott. Mindenért, amit eddig értem tett.

- A többieknek is megvan, mit vesznek fel? – kérdeztem végül, mire rám nézett vigyorogva.

- Őket még tegnap lerendeztem! Olyan édes lesz a kis Lara! Leah is meseszép lesz! Chris pedig, mint egy fiatalember! Marco nagyon vonzó abban a ruhában! Ha nem lennék ilyen idős még ki is kezdenék vele! – miközben mondta álmodozva forgott körbe-körbe.

- Marco a fiad, anya! – szóltam rá.

- Olyan, mint az apja fiatal korában! Nem hiába ő az apja! – mondta, majd merengeni kezdett a múltban.

- Anya, már öt óra is elmúlt és én egy falatot nem ettem tegnap óta! – szóltam rá mire megállt.

- Uramisten! Fogyózol? – kérdezte rémülten miközben a vállamat fogta.

- Nem fogyózom, de tegnap este nem volt étvágyam, ma pedig későn keltem, így mikor menni akartam enni, magaddal húztál és az ebédet is lekéstük! – magyarázkodtam.

- Kicsim, nem szabad fogyóznod, mert le fognak menni a szép formás melleid! – mondta siránkozva.

- Anya! Ezt most hagyd abba! Mondtam, hogy nem fogyózom! – kezdtem ideges lenni, hogy nem figyel rám.

- Olyan szép alakod van! Neked szükségtelen ezt tenned! Valaki mondott valami rosszat az alakodra? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a szavaimat.

- Anya! Ha ezt nem hagyod abba azonnal, soha többé nem szólok hozzád! – kiabáltam, mire elhallgatott és szipogni kezdett.

- Ne haragudj, csak megijedtem és ilyenkor nem figyelek arra, hogy mit mondasz – mondta őszintén.

- Azt vettem észre – mondtam és szúrósan néztem rá. Ó pedig boci szemekkel nézett rám. Miért van az, hogy így mindig meg tud hatni? Túl engedékenynek érzem magamat.

- Amúgy olyan édesek voltatok négyen reggel! Marco azon gondolkozott, hogy kicsi a rakást játsszon-e – mondta, mire meglepetten néztem rá.

- Hogy hogy meggondolta magát? – kérdeztem, mert meglepett, hogy végül semmit sem csinált.

- Nos, hárman kellettünk, hogy elvigyük onnan – vallotta be.

- Hárman? – kik lehettek azok?

- Hát én, Margaret és Clare – mondta.

- Ó, értem! – Ezután mindketten kimentünk és az étkező felé vettük az irányt. A Nap további része eseménytelenül telt és én gondolkodva feküdtem le aludni. Nem emlékeztem rá, hogy mikor aludtam el, de az biztos, hogy nem volt hamar.