Myres Lucy Diana

Zárj be a szívedbe, a kulcsod pedig dobd el! ;)

• 

The Black Ground

- Csak nem maga Nura Rihan? – kérdezte a sötét árny. A sötétből még így is látszódott vigyora.

- Kihez van szerencsém? – kérdezte az említett. Fekete hosszú haja össze volt fogva. Egy hosszabb tincs lógott arcába. Jobb szemét lehunyva tartotta, viszont bal szeme arany színben csillogott. 

- Ó, az ne érdekelje! Azonban, maga nem úgy néz ki, mint aki képes lenne bárkin is segíteni – válaszolta vigyorogva.

- Úgy gondolja? – kérdezett vissza szemtelen mosollyal.

- Miért? Nincs igazam? – a két fél között a feszültség egyre csak nőtt és nőtt. Egymás idegeire mentek.

- Azt hiszem, maga nincs tisztában a dolgokkal – mondta Rihan miközben gondolkodóba esett.

- Nekem lenne egy tökéletes ötletem! Bizonyítsa be, hogy meg tudja védeni a többieket! Egy dolgot kell tennie! Keresse és védje meg Yamabuki Otome lányát! – mondta vigyorral az arcán.

- Micsoda? – kérdezte Rihan megdöbbenve. Youkai társai szintén döbbenten álltak és nézték a sötét árnyat.

- Aki mellesleg az ön lánya is! Háháhá! Jó szórakozást Nura Rihan! – mondta és ördögi kacajra fakadt.

- Micsoda? Maga mégis miről--? – lépett előrébb az árny felé, aki tovább nevetett. Rihan meg volt döbbenve, hiszen nem tudott arról, hogy Otome gyereket várt és, hogy lánya született tőle. Miért tartotta ezt tiktokban?

- Nocsak! Maga erről nem is tudott? – kérdezte az árny meglepetten. Hangjában még mindig ott bujkált a jó kedv. – Ez érdekes.

- Hol van? Válaszoljon! – emelte fel a hangját türelmetlenül Rihan.

- Hmm. Talán annyit segíthetek, hogy ebben a városban van, de nem sokáig – válaszolta s újra elvigyorodott. – Jobb, ha siet! Mivel van valami a lánynál, amire néhány nagyobb kaliberű youkainak szüksége van, ezért üldözik – mondta majd hirtelen eltűnt. Rihan és társai csöndben álltak és nézték az árny hűlt helyét.

- Rihan-sama…- lépett közelebb Tsurara.

- Menjünk vissza – mondta majd elment a többiek mellett. Haza indultak, néma csendben. Rihan teljesen össze volt zavarodva. Sehogy sem értette, hogy Otome mért titkolt el előtte ilyesmit. Abban sem volt annyira biztos, hogy amit az a férfi mondott igaz-e. Egy dologban azonban biztos volt: valamit tennie kell, az ügyben vagy pedig soha sem tudja meg az igazságot.

**

Az eső megállíthatatlanul zuhogott s már tócsákban állt az esővíz. Ez engem, egy picit sem zavart. Szeretem az esőt, hiszen ez fejezi ki legjobban az érzéseimet. Úgy éreztem, mintha megtisztítana attól a mocsoktól, ami nap, mint nap rám ragadt. Attól a mocsoktól, mely már születésem óta rajtam éktelenkedett.

Rövid fekete hajam már teljesen átázott. Az arcomról patakokban folytak le az esőcseppek. A ruháimról nem is beszélve. Csavarni lehetne belőlük a vizet. Már annyi ideje voltam kint, hogy már nem is éreztem a hideget. Majd valahol csak megszárítom őket, valamikor.

Hirtelen youkai energiát éreztem a közelemben, mely egyre jobban közeledett. Úgy gondoltam, hogy nem várom meg ezért előre menetbe kapcsoltam. Az energia egyre nagyobb lett, tehát többen vannak. Nem hagyhatom, hogy bárkiben is kárt tegyenek, ezért kerestem egy sötét eldugott helyet, ahol harcolhatok velük. Már egy jó ideje mentem, mire találtam, egy viszonylag elfogadható helyet. Berohantam egy zsákutcába, s a fallal szemben megálltam. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, hogy mögöttem vannak.

- Miben lehetek a szolgálatukra? – kérdeztem, s mosollyal az arcomon, feléjük fordultam. Egyik rusnyább volt, mint a másik. Nem voltak annyira erősek, csak sokan voltak.

Ez egyszerű!

- A vezérünk azt mondta, hogy nálad van valami, ami az övé. Azért jöttünk, hogy ezt visszavegyük – válaszolta az egyikük.

- Ó, igazán? Mégis mi lenne az? – kíváncsiskodtam, s tetettem azt, hogy nem tudok semmit.

Mind szeretni fogom!

- A nagy átkozott kard, a Saika! Add át, vagy különben erőszakkal vesszük el! – kezdtek türelmetlenkedni és fenyegetni engem. Úgy néz ki a főnökük eléggé informálatlan. Ide küldtek ezeket a szerencsétleneket, hogy helyette haljanak meg. Szánalmas!

Mindet!

- Igazi móka mester, a ti vezéretek! – mondtam s elvigyorodtam.

Vágd fel őket

- Hogy merészeled! A vezérünk egy igen komoly férfi! Ezért megfizetsz! – mondta egy másik youkai.

- Bocsi, de nincs pénzem! Majd később talán tudok fizetni, na? Mit szóltok hozzá? – kérdeztem.

És szeresd őket!

- Idióta nő! Az életeddel fogsz fizetni! – mondta s már támadtak is. Szánalmasan gyengék! S még én vagyok idióta! Hát nem látják az erő különbséget?

Képtelen vagy szeretni őket!

- Nos, én el akartam kerülni a vérontást, de ha ezt szeretnétek, legyen! Oyasuminasai*! – mondtam, majd a jobb kezemet felemeltem oldalra, s lecsaptam.

Szeretni fogom őket érted! Nagyon!

Pár perccel később ott álltam középen s néztem magam elé szomorú tekintettel. Körülöttem vér összekeveredett az esőcseppekkel. A tócsák bordószínűek voltak. A falról lassan kezdte lemosni az eső a vért. A ruháimmal nem ez történt. A vér teljesen átitatta őket, az eső ezen már nem segíthetett. A csizmámat beterítette a bordófolyadék.

- Jobb, ha elmegyek innen, mielőtt valaki észrevesz. Nyugodjatok békében! – mondtam a körülöttem fekvő youkai maradványoknak. Ezután magam elé emeltem a bal kezemet.

- Yamabuki fátyol – mondtam, majd rögtön be is borítottak Yamabuki virágai. A ruhám nem változott meg, csak a vérfoltok nem látszanak. Ezek a virágok emlékek édesanyámtól, aki születésem után, legyengülve, egy magányos és csendes helyen elhunyt. Nem ismertem, képet sem láttam róla. Tőle kaptam a nevemet, melyet nagy becsben tartok. Azonban édesapámat sem láttam, semmit sem tudok róla. Egyetlen dolgot leszámítva: hogy félig ember és youkai volt. Mivel édesanyám teljes mértékig youkai volt, így én háromnegyed részben youkai vagyok. Tehát, emberi vér is folydogál bennem, ami miatt lenéz az összes youkai.

Egy valamit megfogadtam, hogy ha megtalálom az apámat és még él, keservesen meg fogja bánni, hogy az anyámat magára hagyta! Nem bocsájtom meg neki!

**

- Rihan-sama! Rihan-sama! – repült egy varjúszerű youkai a Nura-klán főhadiszállásán egyenesen a vezérük elé.

- Mi történt, Karasu-Tengu? – kérdezte Rihan, kilépve az egyik szobából.

- Tisztelettel jelenthetem, hogy megtaláltuk! – mondta meghajolva.

- Ez biztos? – kérdezte Rihan meglepetten.

- Nagy valószínűséggel ő az! Meg kell, valljam, uram, hogy a lány az ön szemeit örökölte. Pontosan olyanok, mint az öné – bizonygatta a youkai az igazát.

- És? – kérdezte, mert tudta, hogy a varjú akar még mondani valamit.

- A lány Yamabuki virágot használt arra, hogy a ruhájára tapadt vért eltakarja – válaszolta végül. Rihan összehúzott szemöldökkel nézett a varjúra.

- Megtámadták? Megsérült? – kérdezte, s tekintetét a felhővel beborított égre helyezte.

- Igen, megtámadták. Nem láttam rajta sérülést, uram.

- Támadóival mi történt?

- Mindent… lemészárolta, uram – mondta egy kis szünet után. Rihan megdöbbenve nézett rá a varjúra.

- Lemészárolta? Egyedül mindet? – kérdezte döbbenten.

- Valamiről beszélhettek, mert végül azok a youkaiok rá támadtak. A lány a jobb kezét felemelte, majd a többi olyan gyorsan történt, hogy a lány mozdulatait már nem tudtam kivenni. Olyan volt, mintha egy fekete árny lett volna. A támadóiból már csak maradványok maradtak.

- Lehetetlen… - mondta döbbenten Rihan.

- A hatalmas erejéből is látszik, hogy az ön gyermeke. Azt viszont sehogy se tudom felfogni, hogy az a lány mikor fogant, Uram! – kezdett bele a démon.

- Ez az, amit én se tudok – mondta elmerengve a youkai vezér.

- Rihan-sama

- Mindegy! Én viszont a lány után megyek – mondta Rihan, majd kilépett a szobából.

- Rihan-sama! Nem mehet egyedül! Veszélyes a közelébe menni! – próbálta óvni vezérét Karasu Tengu.

- Mondtál valamit Karasu-Tengu? – kérdezte, miközben ellentmondást nem tűrő tekintettel rá nézett a youkaira.

- Semmit, Uram! Viszont engedje, hogy önnel menjek! – kérte alázatosan a varjú.

- Nincs kifogásom ellenne! Kövess! – mondta a vezér.

- Igenis!

 

 Az eső megállíthatatlanul csak zuhogott. Valamiért képtelen voltam örülni ennek, pedig mindig is nagyon szerettem az esőt. Azon szokásomon, viszont nem változtattam, hogy kint sétáltam az esőben. Ez a természeti jelenség, mindig megnyugtatott. Azonban, most még ez se történt meg. Arcomat már nem csak az eső cseppek áztatták, hanem a saját könnyeim is.

- Már megint túl messzire mentem – formáltam ajkaimmal a szavakat, miközben feltekintettem a felhővel borított égre. Megint nem tudtam uralkodni magamon!

Hagytam, hogy az esőcseppek akadálytalanul érjék arcomat, s lehunytam szemeimet. Talán így gyorsabban le tudják rólam mosni, azt a mocskot, melyet egyre nehezebben tudok elviselni.  Mikor lesz vége?

- Teljesen el fogsz ázni, kishölgy! – hirtelen egy hangot hallottam a hátam mögül. A szememet azon nyomban kinyitottam, s hátra fordultam. Amint a hozzám szólóra néztem teljesen ledöbbentem.  Nem mindennap látni egy olyas valakit, mint akihez eme pillanatban hozott össze a sors. Az illetőnek éjfekete hosszú haja volt, mely oldalt össze volt fogva. Egy zöldes yukatát viselt fekete csíkokkal. Oldalán egy katana függött. Ami leginkább megfogott megjelenésén, hogy a szeme teljesen ugyan olyan színű, mint az enyém.

- Mi a neved, kishölgy? – kérdezte tőlem, mire sikerült összeszednem magam. Egy mély lélegzetet követően, s átgondolva a válaszom, szóra nyitottam az ajkaimat.

- Yamabuki Aimi – válaszoltam, miközben a férfi szemeibe néztem. Mikor kimondtam az a szót, hogy Yamabuki, a férfi szeme kicsit megrezzent, de semmi különösebb reakciót nem fedeztem fel. A megfigyelésem közben tűnt fel, hogy érzek a férfi felől némi youkai energiát. Tehát fél youkai!

- S Önben kit tisztelhetek, fél-youkai úr? – kérdeztem, talán kicsit szenvtelen módon. A férfi elmosolyodott s lehunyta a szemét. Ez normális? Ennyi idő alatt simán megölhettem volna!

- Nura klán vezetője vagyok, Nura Rihan! Örvendek, kishölgy! – válaszolta, miután kinyitotta a szemét és közelebb lépett.

Szeretni fogom őt is!

A szememet lehunyás nélkül rajta tartottam, mégis csak egy hadvezérről van szó! Ráadásul nem is akármelyikről! A Száz Démon Parádé birtoklójáról!

- Nyugalom, kishölgy! Nem szándékom rád támadni. Meghívhatlak egy italra? – kérdezte a vezér. Azt hiszi, hogy én ennek bedőlök?

- Meghív egy italra, amiből a végén nem egy ital lesz, hanem egy csomó. Leitat a sárgaföldig, majd megöl, miután elvette azt, amiért jött. Érdekesen hangzik, azonban el kell, hogy utasítsam a kínálatát! – válaszoltam hűvös, elutasító hangnemben.

- Amint az előbb említettem, nem áll szándékomban rád támadni. Csak egy italra hívtalak meg, semmi többre! – válaszolta még mindig mosolyogva. De jó annak, aki ennyit tud mosolyogni!

Úgy, mint azokat a kicsikéket!

- Ez esetben bizonyítsa be! Adja ide a kardját! – mondtam, mire egy kicsit megdöbbenve nézett rám a fél youkai. Azonban ez se tartott sokáig. A férfi újra elmosolyodott, majd a kardját a kezébe véve közelebb lépett hozzám. Kinyújtattam a kezemet, s szememet végig a felém közeledőn tartottam. Egy újabb youkai energiát éreztem. A következő pillanatban ott állt a férfi mellett egy varjúszerű youkai. A kezemet magam mellé engedtem.

- Karasu Tengu! Menj vissza a birtokra, azonnal! – mondta youkai s mintha gyilkos villanást láttam volna szemeiben. Majd még közelebb lépett hozzám. – Ne haragudj, kishölgy. Tessék, itt van, amit kértél – mondta, majd mondata befejezésével a kardját átnyújtotta nekem. Ahogy közelebb lépett a varjút eltakarta előlem, de youkai képességemnek köszönhetően érzékeltem, hogy a démon elment.

 Őt is szívesen megvágtam volna szeretetem jeléül!

- Majd ha az ivászatnak vége, visszakapja! – mondtam, majd elvettem a kardot. E mozdulat alatt, semmilyen ellenállást nem tapasztaltam.

- Nincs ellenvetésem! – mondta továbbra is mosolyogva. Megfordult s útnak indult, én pár lépésnyire lemaradva követtem őt a bárba.

Őt annál jobban szeretni fogom!

---