Myres Lucy Diana

Zárj be a szívedbe, a kulcsod pedig dobd el! ;)

• 

1. fejezet

Találkozás

Meleg szél szaladt végig Matel sivár utcáin. Hosszú ideje nem sétált az utcák macskakövein senki. Soha senki. Mióta kihalt a város, egy lélek sem járt erre, na, jó ez azért egy kicsit túlzás, de viszont nagy részben igaz. Matel szelleme állítólag itt éldegél, már ha ezt mondhatnám. Akkor miért nem ölte meg azt a lányt, aki ép most az utcákat rója egyedül? Talán azért mert már nincs többé. Elment egy ideje. Egy férfivel már réges rég a fenti virágos mezőn sétálnak, boldogan.

 Az a lány, aki ide tévedt, ebbe a kihalt faluba, unalmában a faluban sétál. Amióta itt lakik, egy élő emberrel sem találkozott, vagyis csak félholttal, de őket már nem tudta megmenteni. Régen szörnyen utálta, azt a világot, amiben neki kellett élnie, de most már inkább élné azt a világot, mint hogy egyedül legyen ezen a helyen.

 Ma is ugyanazt csinálja, mint mindennap, de egy picit izgul is. Egy fény jelent meg az égbolton egy pillanatra, az egyik nagy épületnél. Amikor meglátta, azonnal elindult. Amennyire csak teheti, úgy siet, de a nagy szél megnehezíti az útját. Igazából már megszokta a szelet.  Hirtelen hatalmas szél, ami térdre kényszeríti. Eddig a poros földet pásztázta, lassan felemelte a fejét. Hosszú lépcsősor állta útját, de ha már idáig eljutott, akkor nem adja fel. Felállt és vakmerően nézett fel a lépcső tetejére. Szemei a kétszeresére nőttek.  A porfelhőből két emberi alak kezdet kirajzolódni előtte. Megdörzsölte s szemét, hogy biztosan nem képzelődik-e, de rá kellett jönnie, hogy az nem káprázat. Ahogy egyre jobban közeledtek, már látta, hogy egy felnőtt és egy gyerek. Kezdett egyre jobban örülni, mikor az a két ember feléje nézett. Meglepődött arccal néztek a lányra. Lány csak ekkor tudta jobban megvizsgálni a jövevényeket. Egy szőke hajú nő piros egybe ruhában és mellette egy fekete hajú kisfiú volt feszülős trikóban és rövidnadrágban.

- Te látsz minket? – kérdezte a fiatalabbik.

- Persze! Miért ne látnálak? – értetlenkedett a lány.

- Hát, mert mi szellemek vagyunk! – mondta erre a nő.

- Szellemek? – nyögte értetlenül. – Ez most komoly?

- Igen! – mondta kisfiú és oda rohant a lányhoz. – Gyere gyorsan! Mentsd meg Yuu-t! – mondta aggódó szemmel és elkezdte húznia őt. Erre a lánynak, amennyire csak lehetett kikerekedtek a szemei. Nem ment át rajtam a keze?

- Kit? – kérdezte végül.

- Yuu-kunt! Ő még él! Mentsd meg kérlek! – kérte és még gyorsabban szaladt fel a lépcsőkön. Amikor a szőke hajú nőhöz értek, az megfogta a fiú kezét és megállította. Ránézett a fiúra, aki szintúgy rá. A kisfiú elengedte a lány kezét és oda állt a hölgy mellé.

- Jobb, ha mi nem megyünk vissza… Menj, kérlek nélkülünk! Megtalálod az egyik oszlopnál, a bejárat közelében. Siess! – mondta és a lányra mosolygott.  A lánynak a szemei megnőttek és hirtelen a nő arca annyira ismerősnek tűnt számára, de nem tudta, sehova tenni. Megfordultak és elindultak lefelé, amint leértek a porfelhőben el is tűntek. Egyáltalán nem jutott az eszébe, hogy ki ő.

 Hirtelen megfordult és felrohant a lépcsőfokokon, amint felért előre felé kezdet rohanni. Meg is látta a bejáratot. Ahogy beért megállt és körül nézett. Baloldalt egy csizmát vélt észrevenni.  Megvan! Gondolta odarohant és megállt előtte. Mély levegőt vett és gyorsan felmérte a helyzetet. Szerencse, hogy tanult gyógyítást. Nem annyira, mint egy orvos, de pár dologhoz azért értett, mint például, hogyan kell egy sebet összevarrni.  A férfi testét elég sok seb tarkította. Levette a köpenyét és a sebesültre terítette. Csak most vette észre, hogy egy szobor félét szorít magához. Az arc nagyon ismerős volt számára. Felismerte, hogy az a kisfiú annak a szobornak vagy minek a lelke.  Letérdelt és elkezdte a férfi kezét lefejteni róla.  Erre a megmozdult a kéz, a lány megijedt felnézett a férfi arcára.  Fiatalnak tűnt a férfi, ahogy ránézett. Lassan kinyitotta szemeit és a lányra nézett.

- Most már minden rendben lesz – mondta lány és rámosolygott.  Elgondolkozott.  Mi lenne, ha…?  Levette a mellényét és leterítette a földre. Óvatosan kivette a férfi kezéből a kővé vált testet és rátette a mellényére. Körül nézett és meglátott egy nagyobb szikladarabot, oda sietette és arrébb lökte azt. Viszonylag nagyobb bemélyedés volt, de nem volt elég, ahhoz, hogy bele tudja tenni a testet. Ezért elkezdett ásni. Mikor elég nagynak érezte felállt és a kőtesthez ment. Betakarta a mellényével és a gödörbe tette, amit az előbb ásott ki. Betemette homokkal és a sziklát visszagurította. Felállt és odasietett a férfihez. A balkarját átemelte a balvállára és felállította a férfit. Odakísérte az ő általa készített sírhoz.

- Nem tudom, hogy hívták, de ő mondta el, hogy hol talállak téged, Yuu – mondta a lány.

- Ne hívj így! – morogta.

- Bocsánat, de a fiú is így hívott! Gondoltam ez a neved! – mondta egy kicsit felháborodva.

- Cöh. – A lány inkább nem mondott semmit, pedig kioktatta volna az illemről. Megsebesült, muszáj biztonságosabb helyre vinnie őt, ahol el tudja látni a sebeit. Megfordult és elindult kifelé.

Hosszú ideig tartott, mire a kívánt helyre értek, de legalább megérkeztek. A lány belökte az ajtót és a helyiségben lévő ágyhoz vitte a férfit. Lette az ágyra és betakarta. Amikor el akart menni vízért, a férfi megfogta kezét.

- Ki vagy te? – kérdezte halkan, közben rá se nézett.

- Anami. Chiaki Anami. Téged hogy hívnak? – válaszolt és kérdezett is, miközben a férfire mosolygott.

- Kanda – mondta, majd lehunyta szemét és már aludt is…

---

 2. fejezet

Egy kis bájcsevely

Amint Kanda elaludt a lány elsietett vízért és pár szükséges eszközért, amire szüksége lehet. Mikor visszatért mindent letett az asztalra. Közelebb ment a férfihez és megnézte a sebeit. Nagyon megdöbbent, hiszen azok majd hogy nem begyógyultak.

- Lehetetlen… - motyogta értetlenül. Ahogy nézte a sebeket, azok lassan összeforrtak. – Ki lehet ő? Miért gyógyultak be ilyen gyorsan a sebei?

Hirtelen ötlettől vezérelve Kanda felsőjét levette és kérdéseinek száma egyre csak nőtt. A kék hajú felső testén egy hármas számot tartalmazó jelet látott. Nem tudta ezeket hová tenni. Azt sem, hogy az a fény mi volt, se azt hogy az a két szellem miért tudta őt megérinteni, hiszen általában át szoktak nyúlni az embereken a szellemek. Még ezek is. Nem tudta mi folyik itt és ez nagyon zavarta. Viszont az elmélkedéseiből Kanda mozgolódása ébresztette föl.

- Jól vagy? – kérdezte Anami, kissé még az előbbiek hatása alatt. Viszont Kanda egy szót sem szólt. – Yuu! Minden rendben? Fáj valamid? – kérdezte most már inkább aggódva.

- Ne hívj így! Megmondtam, nem? Cöh. – szidta le a lányt, akinek felment a pumpa ettől a modortól.

- Elhiszem, hogy nem vagy valami kedves ember, de némi emberséget azért mutathatnál! – mondta egyre hangosabban. Nem szereti, ha egy ember nem viselkedik szociálisan.

Erre Kanda nem mondott semmit csak ült és meredt előre. Hirtelen nem tudta, hogy hol van, de miután átgondolta az eseményeket, akkor már eszébe jutott. Azonban, ahogy azok újra leperegtek a szemei előtt, hangulata rosszról rosszabbra váltott. Az eseményektől, amiket már nem tudott helyre hozni. Az eseményektől, amik örökre megváltoztatták az életét. Most már vége van mindennek, amiért eddig harcolt. Vajon mi fog történni vele ezután? Nem tudta, de talán annyira nem is érdekelte.

 

- Kanda? Ki vagy te? Honnan jöttél? – hallotta meg a lány hangját valahonnan messziről. Anami felé nézett. Elmondja neki vagy sem? Végül is mindegy, nem?

- Ördögűző és a Fekete Rendtől jöttem – válaszolta, viszont látta, hogy a lány nem érti teljesen, habár nem látott rajta akkora meglepődést, vagy érthetetlenséget, mint amit a többi emberen szokott.

 

- Fekete Rend? Csak nem az az… egyházi rend, amelyik az akumák ellen harcol? – nagyon nehezen sikerült ezt a kérdését végre kinyögnie, mert nem számított arra, hogy találkozik egy Ördögűzővel. Akkor ez az jelenti, hogy talán megnézheti, hogy milyen az a szervezet.

 

- Ja – csak röviden és tömören. Ez Kandának nagyon is jól megy, nem?

- Elviszel oda? – Anami egyre izgatottabb lett. A szemei kékeszölden csillogva meredtek Kandára könyörögve.

- Nem. Nincsen Ártatlanságod szóval nem mehetsz oda. Az idegeneknek tilos a belépés! – mondta szigorúan, szegény Anamit elszomorítva. Nem adom föl!

- Akkor szerzek egyet! – mondta és elszántan a sötét szemekbe meredt.

- Úgyse fog sikerülni. Cöh. Szánalmas.

 

- Nem érdekel, mit mondasz! Akkor is fogok találni egyet és oda fogok menni a Rendhez! Bármi áron! – mondta egyre bátrabban. Érezte, hogy most már mindenre képes. – Én… Én akkor is oda fogok menni! – mondta, majd gyorsan megfordult és elindult a nagyvilágba. Kanda nem állította meg. Viszont valami furcsát vett észre a lányban, vagyis inkább a lány szemeiben. Mikor az utolsó mondat hagyta el a száját, a szeme hirtelen zölden felvillant, de rögtön el is múlt. Nem hagyta a kíváncsisága nyugodni, ezért utána eredt.

 Egy ideje Kanda Anami mögött ment. A lányt viszont nem érdekelte. Csupán egyet akart: találni egy Ártatlanságot, hogy a Rendhez mehessen. Érdekli az a hely, annyi mindent hallott arról a helyről, meg akarja ismerni azt a világot, tudni akarja, hogy milyen akumák ellen harcolni. Vajon milyen érzés lehet, ha egy akumát elpusztít? Tudni akarta, mindent tudni akart. Ez volt az ő gyengéje. Gondolat elterelésként, végül beszélgetést kezdeményezett a Mogorva Úrfival.

- Egy kérdés: Miért követsz?

- Csupán kíváncsi vagyok valamire – mondta, viszont valami nagyon aggasztotta. Nem volt nála a Mugen, és ha megtámadják, akkor mivel fog harcolni? Hát, igen. Ezt úgy hívják, hogy patt helyzet.

- Csak nem arra, hogy hogyan szerzek egy Ártatlanságot? – csépelődött.

- Úgyse fog az olyan könnyen sikerülni, vagy ha sikerül is nem leszel vele komptabilis. – adta az egyszerű választ színtelen hangon.

- Hol van az Ártatlanságod? – kérdezte a lány Kanda felé fordulva. Beletalált a közepébe. Kanda összeráncolta homlokát, mire Anami elvigyorodott.

- Csak nem elhagytad? – lépett közelebb.

 

- Fogd be – morogta és keresztbe tette a kezét.

 Ezt a bájcsevejt egy robbanás zavartra meg. Éppen Anami mögött álló ház robbant fel. Pár kő eltalálta Anamit. Hirtelen egy kezet érzett a bal csuklóján, és már kint is volt a felé száguldó kőtörmelékek közül. A portól kicsit köhögnie kellett, de miután ez elmúlt felnézett a megmentőjére. Kanda fürkésző tekintettel nézett a porfelhőbe.

- Mi volt ez? – kérdezte halkan.

- Valószínűleg egy akuma, de nem vagyok benne biztos – Kanda hirtelen felpattant, és megragadta a csuklóját. Azonnal futásnak eredt Anamival együtt.

---

3. fejezet

Akuma

- Mi volt ez? – kérdezte halkan.

- Valószínűleg egy akuma, de nem vagyok benne biztos – Kanda hirtelen felpattant, és megragadta a csuklóját. Azonnal futásnak eredt Anamival együtt. Nem számított merre, csak el minél messzebbre.  Egyre több utcán mentek végig, de még mindig a nyomukban volt az a bizonyos Akuma, és közeledett. Balszerencséjükre pont őket szemelte ki áldozatul. Kanda tudta jól, hogy így Ártatlanság nélkül semmi esélyük sincs. Tény, hogy csak egy 1-es szintű, de akkor is, ők csupán emberek az Isten fegyvere nélkül.
Hirtelen a semmiből eléjük vágódott az Akuma és rájuk támadt. Nehezükre esett kitérni a mérgező lövedékek elől.
- Miért támad ránk, hiszen semmit sem csináltunk? – kérdezte Anami, mert nem értette, hogy mi történik vele.
- Egyszerű, embereket kell ölnie, hogy magasabb szintre léphessen – válaszolta Kanda, miközben egy lövedék elől tért ki ügyesen, egy szamuráj eleganciájával.
- Magasabb szintre léphessen? Minek? – értetlenkedett a lány, miközben ő is a lövedékek elől a földre vetette magát.
- Hogy még erősebb legyen, és magasabb rangra tegyen szert, de most hallgass és menekülj! – válaszolta, mikor elhajolt egy elől.
- Ők miért léteznek? Ki hozta létre őket? – kérdezte újból, mikor Kanda mellé ért és tudomást sem vett társa frusztrált és ingerült tekintetéről.
- A gróf hozta létre őket, hogy az embereket és az Ördögűzőket megöljék – válaszolta végül a férfi. Na, ezért utálta az embereket! 

Anami csak állt és nézte az akumát, hirtelen valami fura érzés fogta el, de nem értette, hogy mi. Gondolataiból Kanda hangja rázta fel.
- Menj onnan! – mikor feleszmélt egy csövet látott maga előtt, amiben lila fény kezdett kirajzolódni. Mielőtt az akuma ellőhette volna halálos energiának tűnő lövedékét, Kanda elé ugrott, így az ördögűző testével védte a lányt.  A kék hajú térdre rogyott, Anami meg csak nézte és látta, hogy Kanda nehezen veszi a levegőt.
- Ka-Kanda, jól vagy? – valamiféle morgást hallott, ebből máris tudta, hogy a férfi lábra fog állni megint, és feltehetőleg nagyon nem volt jó kedvében.
Kanda miután a fájdalma csillapodott, lassan felállt és felnézett az akumára. Sajnos egy rövid idő alatt rosszabbá vált a helyzet. Ahhoz az egyes szintűhöz több akuma csatlakozott, de ezek között már volt kettesszintű is.
- Fuss! – mondta a férfi, aki közelebb lépett a gonosz lényekhez.
- Eh? – ez volt a reakciója a többi akumát látva, a lánynak. – Ezek meg mit…? - mondatát nem tudta befejezni, mert az akumák már támadtak is. Körül vették őket, teljesen tehetetlenek voltak.
- Francba! – szitkozódott Kanda majd Anamihoz sietett, miközben a lövedékek előle kellett kitérnie. Kissé nehezen ment, de kiváló reakció képességének köszönhetően, mindez sikerült. – Mugen, szólítalak! – szólalt meg mikor a másikhoz ért. Anami felé nézett, de a kékes fénytől nem látott semmit. A kezeit maga elé emelte, mert a fény nagyon zavarta szemeit. Robbanásokat és mintha valami fémet vágtak volna olyan hangokat hallott. A karját leengedte és bátortalanul, de kinyitotta kékes szemeit. Döbbenten meredt az előtte állóra. Kanda hátal állt neki és a kezében tartotta szeretett kardját, fegyverét. Hát ilyen lenne egy Ártatlanság?  Gondolta magában a lány és továbbra is megbűvölve nézte Kandát és a kezében lévő Ártatlanságot.
- Kíváncsi vagy arra, hogy mit teszünk mi Ördögűzők? Figyelj jól, mert most megmutatom neked, de ne merj onnan moccanni! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangnemben és támadásba lendült. Anami megszeppenve nézte, ahogy az Ördögűző csak sorjázza az akumákat. Nem kellett sok idő, míg az összessel végzet, de azért így is eltartott egy ideig. Kanda nehezebben vette a levegőt, mert elég sokat mozgott, ahhoz képest, hogy nem rég még Alma ellen harcolt. Nézte, ahogy a maradványok egymás után robbantak fel.
- Kanda? –az említett férfi már nagyon kezdte unni, hogy a lánynak be nem áll a szája, mint annak az idióta Nyúlnak és a Tökmagnak…
- … Mond már, hogy mi ez? Mi a fene történik itt? … - és Anami továbbra sem hagyta abba. Úgy tűnt a lány sose fogy ki a kérdésekből. Kanda a lány felé pördült és szólásra nyitotta a száját, a háta mögött megjelent valami, amelyből az áradó gonoszság arculcsapásként hatott Anamira. Kanda megdermedt és már csak annyi ideje volt, hogy a kardját maga elé emelje és az akuma támadásnak lendült.
- Ördögűző… - mondta a szörnyeteg, miközben a támadást semmiképp sem kívánta abbahagyni. Az említett összeráncolta a homlokát és úgy próbálta kivédeni a csapásokat. Azonban az Alma elleni harc után nem maradt sok ereje, ráadásul az előbbi akumák nem kicsit legyengítették, ráadásul úgy nézett ki, hogy az akuma hármas szintű és közelharc típusú. A mi drága Kandánknak nem volt valami előnyös a helyzete, ezzel ő is tisztában volt.  Viszont ördögűzői büszkesége nem hagyta azt, hogy feladja és elmeneküljön. Ez nem illet volna ő hozzá, nem igaz?
Miközben a férfi harcolt, addig Anami üres tekintettel nézte a démont. Nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába, ami nyugtalanította. Hirtelen a szívébe fájdalom hasított, ami térdre kényszerítette, a kezével a ruháját markolászta. A fájdalom lassan eltűnt, de az a furcsa érzés egyre csak erősödött. Érzem valakinek a létezését. Döbbenten vette tudomásul, hogy egy kötelék láncolja valamihez, ami eddig nem volt jelen. Körbe nézett, de Kandán és a hármasszintűn kívül más nem volt a közelben. A kék hajú férfit látva vette észre, hogy valami nagyon nincs rendben. Az Ördögűző nehezen vette a levegőt, és tele volt sebekkel. Ahogy nézte Őt eszébe jutott egy régi, fájdalmas emlék, amitől a szeme sarkában könnycseppek jelentek meg, majd újra lejátszódott előtte minden.

**

Anami mindenen keresztülvágva menekült a szörny elől, aki az előbb támadta meg a városban. A helység szélén történt, így gyorsan az erdőbe tudott menekülni, hogy elbújjon, viszont az a szörnyeteg, mindenhol rá bukkant.
A lábát már karcolások díszítették és a kosz is csípte őket. A ruhája a fa-; bokorágakba bele-bele akadt, de a sebességtől, ahogy futott, elszakította. Ezek nem érdekelték őt, nem adta fel, ment tovább arra a helyre, ahol talán el tud bújni. Nem akart meghalni semmiképp sem, nem akarta a bátyját szomorúnak látni, így futott, hogy elmenekülhessen.
 Néha-néha megbotlott, de nem állhatott meg, már hallotta a vízcsobogást, ami a biztonságot nyújtó helyen volt. A fák lombjai közt kezdett fényt látni, mi azt jelentette, hogy mindjárt ott lesz.’ Még egy kicsit.’ gondolta magában és a maradék erejét összegyűjtve próbált minél gyorsabban futni. Utolsó lépések következtek és kint is volt. Előtte lévő látvány mindig megnyugtatta. Nagyon szép fa állt előtte, amit egy kis patak előzött meg. A patakocska a hegybe folyt tovább. Anami arra vette az irányt, de még mielőtt odaért volna a szörnyeteg az útját állta. Az már készült lecsapni a lányra, de valaki ellökte lányt, így a patak felé zuhant.  A leány szemei a megszokottnál nagyobbra nőttek, mikor az arcára valami rácsöppent. A kezével letörölte és megnézte azt a folyadékot, ami nem más volt, mint vér. Nyomást érzett a testén, és oldalra fordította a tekintetét. Szőke hajzuhatagot látott, ami túlságosan is ismerős volt neki.
- No-Nora? – kérdezte, majd kimászott az említett alól. A hátán nagyon csúnya seb tátongott, amiből ömlött a vér. Anami megfordította a férfit és a fejét az ölébe tette.
- Nora, kérlek, nyisd ki a szemed! Tarts ki, kérlek! – könyörgött az említettnek, aki lassan nyitogatta mandula színű szemeit, majd mikor felismerte a lányt, rá mosolygott.
- Anami, fuss! – kérte a leányt, de az megrázta a fejét és aggodalmasan nézte a bátyját. Viszont nem tudta tovább győzködni a húgát, mert morgást hallatott a szörnyeteg. Feléjük indult, Anami pedig reflexből a bátyára hajolt, hogy védje a testével. A gonosz élőlény nem ért oda hozzájuk, mert valaki, még mielőtt az támadhatott volna,  kettévágta. A lány felnézett a megmentőre, de nem látta az arcát, mert az hátat fordított nekik, és eltűnt. Azt vette észre, hogy a bátyja teste hűlni kezdett. Lenézett rá, de annak a szeme már le volt hunyva és bizonyos volt, hogy soha többé nem fogja felnyitni…

**

Az emlékek hatására a szeme sarkában lévő könnyek útnak indultak. Egy kis ideig még a földön térdelt és a pásztázta azt, miközben könnyei megállhatatlanul hullottak le a porba. Ökölbe szorította a kezeit, így egy kevés homokot is felmarkolt, majd lassan felállt és elszántan nézett fel. Kezeit felengedte, a homok a földre hullt és tett egy lépést a harcolok felé. Majd még egyet és még egyet, végül futni kezdett, közben könnyei nem álltak el.
Kandára egy végzetes csapást akart mérni a démon, viszont hallotta, hogy a másik ember felé tart. Úgy döntött nem várja meg, de valami beléje csapott és jó messzire repült.
Anami csak hatalmas fényt látott, ami nem olyan volt, mint amikor Kanda ártatlansága, a Mugen megjelent. Ez más színben pompázott, mely egyre erősödött és Anami újra érezte azt a bizonyos köteléket…

---

4. fejezet

Ártatlanság és én

Az emlékek hatására a szeme sarkában lévő könnyek útnak indultak. Egy kis ideig még a földön térdelt és a pásztázta azt, miközben könnyei megállhatatlanul hullottak le a porba. Ökölbe szorította a kezeit, így egy kevés homokot is felmarkolt, majd lassan felállt és elszántan nézett fel. Kezeit felengedte, a homok a földre hullt és tett egy lépést a harcolok felé. Majd még egyet és még egyet, végül futni kezdett, közben könnyei nem álltak el.

Kandára egy végzetes csapást akart mérni a démon, viszont hallotta, hogy a másik ember feléje tart. Úgy döntött nem várja meg, de valami beléje csapott és jó messzire repült.

Anami csak hatalmas fényt látott, ami nem olyan volt, mint mikor Kanda ártatlansága, a Mugen megjelent. Ez más színben pompázott, mely egyre erősödött és Anami újra érezte azt a bizonyos köteléket, de most már jóval erősebben, mint eddig.

Kanda nem értette, hogy az akuma mitől repült el, hiszen ő nem csinált semmit, a lánynak meg nincsen Ártatlansága.
- Csak nem… - suttogta döbbenten, majd a fekvő helyzetből felállt és a másik felé fordult. Anami szintén értetlenül állt és nézett vissza rá, a szemei sarkában még ott volt egy-egy könnycsepp.  Az Ördögűző szemeivel jó alaposan végig nézett a lányon, hátha látja az Ártatlanságát, de semmi változást nem tapasztalt. Így körbe nézett az utcán, ahol voltak, de ott sem látott semmit a porfelhőn kívül, amit a démon keltett repülés közben. Az akuma felállt és nevetni kezdett.
- Azt hittétek, hogy ennyivel legyőztök? – mondta gúnyosan és tovább nevetett rosszindulatúan, majd ott termett a lány előtt és gyomorszájon kívánta ütni, de ez a terve már megint nem sikerült.  Mintha egy villám csapott volna belé újra, de itt csak az volt a szépség hiba, hogy egy felhő sem volt az égen, már pedig ami beléje csapott az nagyon úgy nézett ki, mint egy villám. A természeti csapás utánzat miatt mindketten méterekre repültek egymástól, porfelhőt hagyva maguk után. 
Mielőtt Anami a házba csapódott volna Kanda mögötte termett és elkapta, így meg védte a becsapódástól.  
 Szorosan csukva tartotta szemét és várta a becsapódást, de szerencséjére nem következett be. Érezte, hogy egy kar öleli át és valami puhának csapódik.  A szemét lassan felnyitotta és felemelte a fejét, ekkor meglátta Kandát.
- Ka-kanda…? – meglepődve nézte a férfit.  Erre amaz elengedte és előre lépett.
- Aktiváld az Ártatlanságod! – parancsolta és maga elé emelte a Mugent.
- He?? – nézett rá nem kicsit értetlenül. -  A mimet???  - egészen ésszerűtlennek tűnt az, amit mondott neki. Még hogy ő aktiváljon egy Ártatlanságot? Még azt se tudja mi az! Na jó, ez azért annyira nem igaz, de ez már csak részlet kérdés.
- Csináld! – parancsolta és már indult is a Hármas szintű felé.
- Vá-várj! Még is, hogyan aktiváljam? – kérdezte és feléje nyúlt, de rá kellett jönnie, hogy nem tudja elkapni. Nézett utána egy darabig, majd vett egy nagy levegőt és kifújta azt. De mégis hogyan csináljam? Kérdezte suttogva csak úgy magától. Semmiféle fogalma sem volt, hogy hogyan kell aktiválni az Ártatlanságot. Ekkor eszébe jutott, hogy Kanda miként aktiválta.

- Francba! – szitkozódott Kanda majd Anamihoz sietett, miközben a lövedékek előle kellett kitérnie. Kissé nehezen ment, de kiváló reakció képességének köszönhetően, mindez sikerült. – Mugen, szólítalak! – szólalt meg mikor a másikhoz ért. Anami felé nézett, de a kékes fénytől nem látott semmit. A kezeit maga elé emelte, mert a fény nagyon zavarta szemeit. Robbanásokat és mintha valami fémet vágtak volna olyan hangokat hallott. A karját leengedte és bátortalanul, de kinyitotta kékes szemeit. Döbbenten meredt az előtte állóra. Kanda hátal állt neki és a kezében tartotta szeretett kardját, fegyverét.

 

Az emlékeke hatására vett egy nagy levegőt és kifújta azt. A gyomra hirtelen összerándult, mert félt, hogy nem fog neki sikerülni, de viszont izgatott is volt, hogy milyen érzés lesz, ha még is sikerül neki.
Az eddig lehorgasztva tartott fejét, felemelte és minden gondolkodás nélkül felemelte az jobb kezét az ég felé és elkiáltotta magát.
- Ártatlanság, szólítalak! – kiáltotta, mire a küzdők ránéztek, de nem sokáig tudtak bámészkodni, mert Anamiba villám szerűség csapott és az utószele őket is elérte. Ebből Anami nem érzett más, mint azt a bizonyos köteléket, amit nem rég óta érez.
Később Anami érezte, mintha valami megrázta volna, ami egyre csak erősödött. A jobb csuklója iszonyatosan elkezdett fájni, mitől legszívesebben ordítani tudott volna, de inkább visszafogta magát. Úgy érezte, hogy valami rá tekeredik a kezére.  Az a dolog, égette a bőrét és szorította is. A fájdalom az egész testét átjárta, az elméje kezdett kikapcsolni, már-már azt hitte, hogy neki ennyi volt, így lerogyott a földre és a kezét nézte, könnyektől fátyolos szemén keresztül. A csuklóján egy vörösös-barna karkötő díszelgett, középen zöldeskék kővel. A karkötőből a karja felé két szalagszerűség futott végig egymással párhuzamosan a karja körül, ami a karja közepénél összekapcsolódott. A karkötőből még két szalag indult ki, ami a csuklófölötti részen futott, majd a középső ujját körbe fogva újra a karkötőhöz kapcsolódott.
Anami érdeklődve figyelte azt, miközben a fejében ott motoszkált egy kérdés: Sikerült?  és azt vette észre, hogy a fájdalom csillapult, de nem múlt el. A szeméből kitörölte a fájdalom által megjelent könnyeket és felnézett a küzdőkre. Látta, hogy Kanda nem áll valami fényesen, de nem volt annyira vészes. Úgy döntött, hogy ideje lenne beszállni, ezért reszkető lábakkal felállt és közelebb sétált a harcolókhoz. Mikor látta, hogy Kanda arrébb ugrik a démontól, úgy pár mérettel a jobb kezét az akuma felé emelte, ekkor pedig szavakat látott az elméjében, amiket azon nyomban kimondott.
- Isten haragja: Elektromos gömbök – kiáltotta és a karkötője körül elektromosság jelent meg és több, kisebb elektromos gömböcskéket küldött az ellenfelére, ami célba is ért.
Kanda döbbenten nézett először Anamira majd a démonra, és látta, hogy az kezd felállni, ezért támadásba lendült. A démonon sikerült mély sebet ejtenie, erre Anami újra támadott, ugyanazzal, amivel az előbb. Ezután Kanda megadta a kegyelemdöfést.

---

5. fejezet

Indulás a Rend felé

Anami a fájdalomtól összeszorított fogakkal állt fel és nézett a harcolókra. Látta azt, hogy Kanda az akuma ellen nem állt valami jól. A fiú testét nem kevés seb borította, viszont az szörnyetegen csak egy-két karcolás látszódott.

Az ördögűző már a második szintre lépett az Ártatlanságával és úgy harcolt, de nem érezte eredményét. Újra és újra támadásba lendült, abban reménykedve, hogy sikerül majd megsebeznie, de nem ment neki.

Anami tudta, hogy ha nem segít a férfinak, akkor akár annak az életébe is kerülhet, és most, hogy találkozott valakivel, aki nem a halála előtti pillanatában volt, nem akarta elveszíteni. Végre, ennyi idő után nem volt egyedül és nem érzett magányt vagy szomorúságot, ez új reményekkel töltötte el. Lehetségesnek látta, hogy új életet kezdhessen, a régi borzalmas múlt után.

Az elmélkedését a lelki szemei előtt megjelenő betűk, mozdulatok és formák zavarták meg, amik lassan összeálltak egy normális és érthető sorrendbe. Rájött arra, hogy az Ártatlansága, ami a kezére volt tekeredve, segíteni kíván neki, ez is némi boldogsággal töltötte el. A karjára nézett. Az ajkai szélén halvány mosoly jelent meg és visszanézett a harcolókra. A kezét a küzdők felé emelte és figyelt. Nem akarta az ördögűzőt megsebesíteni, ezért megvárta a kellő pillanatot, amikor támadást intézhet az ellenség felé. Mikor Kanda félre ugrott az akuma egyik csapása elől, úgy két méterre, Anami elkiáltotta magát:

- Isten haragja: elektromos gömbök!

A karkötő körül elektromosság volt észlelhető, majd több, kisebb gömböket küldött az akuma felé. Mindez egy másodperc leforgása alatt történt, ezért az akuma képtelen volt kitérni, vagy elhajolni a támadás elől. A kisgömbök célba értek és fájdalmat okoztak az ellenségnek, aki a földre került egy rövid időre.

Kanda eközben kissé döbbenten figyelte az eseményeket, majd mikor látta, hogy az undorító lény felállni készül, ő is támadásba lendült. Gyors léptekkel a szörny előtt termett és feléje suhintott a katanájával, majd miután nem találta el, újra támadott, így egy mély sebet tudott ejteni a mellkasán. Az akuma hátrált egy lépést és dühösen készült lecsapni a férfira. Viszont ez is kudarcba fulladt, mint nem olyan rég egy másik támadásánál.

A lány újabb elektromos gömböket küldött az ellenség felé, amik szerencséjére újfent célba értek. A kis gömböcskék elpusztították a démon egy karját és lábát. A harc számára már nem jelentett sikert és épp menekülni készült, mikor Kanda függőlegesen ketté vágta, ezután pedig felrobbant. A gyilkos fegyverből nem maradt semmi más, csak por. Az ördögűző abbahagyta az aktiválást és visszahelyezte a tartójába a fegyverét.

Anami még nézte a maradványt, de a kezébe fájdalom hasított, mire térdre rogyott. A szeme sarkában könnyek jelentek meg, érezte, hogy kezdi elhagyni az ereje, majd homályosulni kezdett előtte a világ. Próbált az eszméleténél maradni, de ez nem sikerült, pillanatok alatt ájultan terült el a földön.

***

Mikor kinyitotta szemét, egy üvegházban találta magát, ami telis tele volt szebbnél szebb növényekkel. Minden volt ott: szép kis virágok, csipkebokrok, gyógy- és húsevő növények és még kisebb fák is. A lányt magával ragadták ezek csodálatos növények és útra indult közöttük. Mindent egyenként megcsodált, ám, egy pillanattal később, az összes lágyszárú rátámadt. Mielőtt elérték volna őt, villám csapott beléjük és leégtek. Anami pedig a karján erős szorítást érzett, majd minden elsötétült előtte.

***

Kipattantak a szemei és hirtelen felült az ágyában. Szédülni és zsongani kezdett a gyors mozdulattól a feje, de nem érezte szükségét annak, hogy visszadőljön pihenni egy kicsit.  Mikor már enyhült minden, körbe nézett a helyiségben. Barna bútorok és szürke fal, melyre Kanda támaszkodott. Most nyílt először alkalma arra, hogy végig nézzen a férfin.

Piszkos csizma, egy fekete nadrág övvel, egy fehér ing, ami nem volt már teljesen fehér, egy fekete mellény, és természetesen a kezében tartotta az imádott fegyverét. Mindezek nem kicsit voltak koszosak az Almával és az akumákkal való harcok után.

Anamit zavarta, hogy egyik ruhája sem tiszta, de legalább az arcát és kezét megmosta, már ennek örült. Nem szerette azt, ha valaki piszkos. Gyűlölte ezt a tulajdonságát.

Igazából, nem akart ő se tükörbe nézni, mert biztos volt benne, hogy egy milliméter sem tiszta a bőrén, hiszen már egy ideje nem fürdött. Erre a gondolatra elfintorodott, majd vett egy nagy levegőt és ki is fújta. Az elmélkedéséből az általa nézett férfi hangja rázta föl.

- Gyere! Indulunk! – mondta és kiment a szobából.

- Mi? Várj már! Még össze se szedtem a cuccomat! – kiáltott utána, de amaz már nem válaszolt. Morogva kipattant az ágyból és a csizmáját kezdte keresni, amit már egy ideje lecserélt egy rosszabb állapotú bakancsra, ami éppen, hogy az ő mérete volt. Azóta abban mászkált, de most már, hogy elmegy innen, felvette azt a csizmáját, amivel emberek közé mert menni. A szekrényhez lépett és az ott lévő egyetlen kabátot magára öltötte, miközben körbenézett a szobában.

- Még hogy nem szedtem össze a cuccomat, hiszen semmim sincsen! – mondta csak úgy magának, majd megfordult és kiment onnan, ahol eddig lakott.  A nappali-konyha szerű helyiségben találta meg Kandát, aki a falnak támaszkodott, megint.

„Nem tud megállni a saját lábán?” - kérdezte magában, majd sóhajtott egyet.

- Hova megyünk? – szólalt meg, most már derűsen.

Kanda ellökte magát a faltól és az ajtóhoz ment.

- A Rendhez – mondta, a bejáratihoz érve.

- Tényleg elviszel oda? – kérdezte reménykedve és a férfi után sietett.

Az utcára érve újra megkérdezte, de nem kapott semmi féle választ. Erre egy picit elszontyolodott, de rögtön fel is derült, hiszen a gondolat, hogy a Rendhez mennek, boldogsággal töltötte el.

Szótlanul mentek egy darabig, mikor Kanda hirtelen megállt és fegyveréért nyúlt. Ahelyett, hogy előrántotta volna a katanáját, a tokjával együtt maga elé emelte. Anami nem értette, hogy mit művel a mellette álló, de nem sokkal később szemöldökei magasba szöktek és úgy bámulta ő is az ártatlanságot. A lélegzete is elállt a meglepettségében, mert amit látott, az még képzeletét is felülmúlta. Ezzel így volt Kanda is, hiszen a katana lótuszvirágokká alakult át.

- Ez meg mi? – kérdezte a lány, hiszen semmit sem értett.

A fiú egy ideig csendben állt, majd mégis szóra nyitotta ajkait.

- Lótuszvirágok – mondta, és döbbenten figyelte a történteket.

- E-erre én is rájöttem! De mégis mi törté… - A mondatát nem tudta befejezni, mert egy nagyobb szellőtől a virágok több sziromra hulltak szét és a szél elvitte őket messzire. Mindketten egy emberként fordultak a repülő szirmok felé. Egyikük se tudott mit szólni, mert egyikük sem tudta, hogy mi volt az előbbi.

- Izé… az a te Ártatlanságod volt? – szólalt meg végül Anami, de továbbra sem vette le a szemét a távolodó szirmokról.

- Hümm – dünnyögte Kanda és folytatta az útját, miközben zsebre vágta a kezét. Anami még nézte őket egy ideig, majd mikor már nem hallott lépteket oldalra fordította fejét, hogy Kandara nézhessen. Tudomásul kellett vennie, hogy Kanda már jó pár méterrel messzebb volt.

- Hé! Várj már! – kiabált és utána eredt, nem akart eltévedni.

Viszont a férfi már messze járt és nem akart megállni.

---

6. fejezet
A beszélő szobor

- Szerintem Cross tábornokhoz kéne kerülnie – gondolkodott el Komui.
- Az teljes mértékben reménytelen, Komui! – ellenezte Reverier és Johnny sürgősen.
- Jöjjön hozzám! – vette fel az ötletet Tiedoll mosolyogva.
- Már így is van három tanítványod és Marie szintén veled utazik! – mondta Reverier.
- Socalohoz sem kerülhet, már csak te maradtál Cloud Nine Tábornok. Elvállalnád? – kérdezte Komui.
- Legyen, elvállalom – mondta egy apró sóhaj keretében.
Anami a fotelben ülve hallgatta a körülötte lévőket. Nem túlzottan értette a dolgokat. Ennyi mindent két nap alatt befogadnia, nem kis feladat volt. Mégis hogyan jutottam el én idáig? Kérdezte magától gondolatban.

 

Már napok óta mentek, egyik városból a másikba. Azt se tudták pontosan, hogy hol voltak éppen, így mindig zsákutcába kerültek. Térkép furcsa mód senkinek nem volt, így a hazajutásról a remények kezdtek szétfoszlani. Kanda egyre idegesebb lett, Anami pedig egyre reményveszettebb. Azért, hogy elkerüljék, habár nem szándékosan, de kerülték a beszédet. Abból úgy is csak probléma lett volna.
Napról napra haladtak előre, de hogy merre azt maguk se tudták pontosan.

 Amikor elindultak a jó irányba, egy kis idő múlva mindig eltévedtek. Útjuk közben túl sok volt az érdekesség Anami számára, így könnyen lesodródtak az útról, Kanda pedig napról-napra dühösebb lett, nem értette, hogy miért nem hagyja csak ott a lányt. Talán feladatának érezte, hogy egy Gazdatestet a Rendhez vigye, végül arra jutott, hogy egy Fürkészt kéne hívnia, hogy vigye a Főhadiszállásra. Csak egy gond volt. Nem tudott kapcsolatba lépni Renddel. Tehát a helyzet kevésbé sem változott.

Anami pedig annyira izgatott és ideges volt, hogy igyekezett elterelni a figyelmét valamivel, mert a kedves útitársa a szűkszavúság mestere. Ha egy érdekességgel találkozott, semmi mással nem foglalkozott, ezzel sok bajt okozva a társának.  Tudta, hogy az ő hibája, hogy mindig eltévednek, ezért igyekezett nem törődni semmivel. Lassan ugyan haladtak előre, de nem sokat.

Egy nap viszont a szerencse a segítségükre sietett.  Találkoztak egy idős férfivel, aki a Rendet segítette, így az felajánlotta, hogy hintóval elviszi őket a céljukig. Hintó nagyon szép volt belül és kívül. Kívül szép fekete vörös díszítéssel.  Belül pedig a vörös dominált. Így az útjuk kényelmesen, gyorsan és nyugodtan telt. Anami pedig egyre idegesebb lett, amikor kiderült, hogy elég közel vannak már. A vizes ablakon keresztül figyelte a tájat. Örült annak, hogy nem esőben kell menniük, viszont nem örült annak, hogy ilyen gyorsan haladnak. 

- Ördögűző úrfi! Már látni a Rendet! – szólt a fiataloknak az idős férfi.  Kanda eddig csukott szemmel ült mozdulatlanul, viszont mikor a hintós szólt, kinyitotta a szemét.

- Rendben. Köszönjük! – válaszolta, majd kinézett az ablakon.  Az eső még mindig esett, szinte zuhogott.

- Készülj, kiszállunk! – mondta, majd szólt a hintósnak, hogy álljon meg. Anami egy sóhaj kíséretében összehúzta magán a köpenyét, majd férfi után kiszállt a hintóból.  Miután kiszálltak, illően megköszönték az idős úrnak a segítséget, aki mosolyogva visszaindult. Anami még figyelte egy kis ideig a fogatott, majd idegesen Kanda felé fordult. Viszont hűlt helyét találta. Messzebb észrevette, ahogy az esőben, zsebre vágott kézzel halad előre a Rend felé. Anami nem húzta tovább az időt, a férfi után szaladt.

 

Anami fáradt szemekkel nézett fel az épületre, ami nem volt egyáltalán kicsi, mint egy katedrális vagy mi. Igazából az épület az is volt, de most már a Fekete Rend használja. Kívülről sötétnek tűnt az egész építmény, emiatt Anamit rossz érzés fogta el a Renddel kapcsolatban és kezdett elbizonytalanodni. Egy kicsit emlékeztette a múltjára, de nem volt képes elmenni. A tekintetével jobban megvizsgálta az épületet és egy hatalmas arc szobrot látott a kapu mellett. Mialatt nézte a hátán a félelemtől felállt a szőr, legalábbis így érezte. Az a szobor első ránézésre elég ijesztő volt.

- Ez a szoborijesztő – mondta, miközben nyelt egyet.

- Ő a Kapuőr. Ő majd megvizsgál – mondta tömören és közömbös hangnemben a férfi.

- Meg-megvizsgál? – kérdezte és a torka összeszorult a gondolatra.

- Kanda? – egy fiatal női hang hallatszódott mögülük. Egy emberként fordultak hátra és két ember találták szembe magukat. Egy fiatal, rövid, lila hajú lány állt előttük könnyes szemekkel. Arcán egy hatalmas ragtapasz volt. A lány mellett egy magas széles vállú férfi állt, akinek a szemei csukva voltak és nagy fülhallgatót viselt. Mindkettőjükön egy barnás köpeny volt, amik piszkosak voltak.

- Minek jöttél vissza, ha már szabad vagy? – kérdezte a férfi.

- Hé! Hol marad az Isten hozottam?* - kérdezte Kanda halvány mosollyal az arcán. Anami úgy gondolta, hogy jobb, ha csöndben figyelemmel kíséri eme jelenetet.  Úgy gondolta, hogy a lila hajú lány vele egy korú lehetett, ezért reménykedett abban, hogy nem lesz egyedül. A lány lila szemei szomorúságot, de némi örömöt is rejtettek. A ruhája megviseltnek tűnt, úgy, mint a mellette lévő nagydarab férfinek. A férfinek sötétebb volt a bőre, haja nem volt. A szemeit csukva tartotta, de szemei sarkában könnycseppek bukkantak elő. Ebből Anami azt gondolta, hogy örülnek, hogy Kandát újra láthatják.

- Ő kicsoda? – elmélkedéséből a lány hangja rázta vissza. Anami meglepetten lépett hátra egyet, mert a rövid hajú hirtelen megjelent előtte.

- Kanda, út közben összeszedtél egy lányt? – kérdezte a nagydarab viccelődve.

- Szó sincs ilyenről. Rendelkezik egy Ártatlansággal – válaszolta. Mire mind a kettő idegen meglepetten nézett Anamira.

- Szóval te is egy Gazdatest vagy? – kérdezte a lány. Az a szó, hogy Gazdatest, annyira furcsa volt, hogy nem igazán bírta megszokni.

- Igen, van egy Ártatlanságom – válaszolta a kérdezett félénken. Majd gondolkodott, hogy megmutassa-e a bizonyítékot, de erre már nem volt lehetősége.

- A Kapuőr már megvizsgálta?  - kérdezte újra a rövid hajú, miközben Kanda felé fordult.

- Nem, még nem - mondta a férfi.  A lány mosolyogva visszafordult. Megragadta Anami kezét és maga után húzta az épület nagy ajtajához. Anami meglepetten nézett le a lila hajú lány kezére, mely az övét fogta. Eszébe jutott, hogy milyen rég nem fogta a kezét senki ilyen gyengéden. Régi, szép emlékek jelentek meg előtte, de sajnos nem sokáig élvezhette őket, mert egy szintén régi, viszont rossz emlék jutott az eszébe. Miközben Norával menekült az elől a szörny elől…

Hirtelen megtorpant és kirántotta a kezét a lány szorításából. A lány meglepetten nézett vissza.  Anami lesütött szemmel állt és mellkasához emelte a kezét, melyet az ördögűző lány tartott pár pillanattal ezelőtt.

- Mi a baj? – kérdezte kérdő tekintettel.

- Se-semmi! Menjünk! – mondta Anami gyorsan, majd elindult a kapuőr felé. A lány kérdőn nézett utána, majd gyanakvó tekintettel követte. Az ajtó előtt beérte Anamit és megálltak.

- Komui! Reverier! Megérkeztünk! – szólt hangosan. Anami kérdőn nézett a lányra, aki az ajtót figyelte.

- Rendben, Lenalee! Nyitjuk az ajtót, de előtte… - egy kis csönd következett, majd a szobor megmozdult.  Anami ijedten hátra lépett. a szobor szeméből lézerszerű fény világított egyenesen Anamira. 

– Ki ez a lány? Csak nem egy új Ördögűző?  - hallott egy másik hangot Anami, de nem tudta, hogy merről.

- I-igen – válaszolta ijedten Anami, miközben figyelte a szobrot.

- Nos, Kapuőr? Tiszta? – kérdezte az előbbi hang újra.

- Az biztos, hogy nem Démon, viszont van itt valami fura… - szólalt meg a szobor hirtelen, mire Anami szemei még nagyobbra nőttek.

- Ez… beszélt! – mondta teljesen kiakadva, miközben a szoborra mutogatott és Lenaleera nézett.

- Hogy érted azt, hogy fura? – hallotta Anami újra az előbbi hangot, miközben kiszúrt egy fekete lebegő gólemet.

- Az meg mi? – kérdezte még mindig kiakadva. Hová kerültem én?

- Ez egy gólem és ezzel tartjuk a kapcsolatot a Renddel – válaszolta Lenalee, mire Anami lassan bólintott egyet, majd visszafordult a beszélő szoborhoz.

- Nem tudom, olyan mintha nem teljesen ember lenne, vagy nem is tudom – szólalt meg újra a szobor.

- Nem teljesen ember? Egy Noah? – hallotta Anami a gólem felől. A Noahra minden szem rászegeződött, mert időközben még Kanda és a másik nagydarab fickó is melléjük ért.

- Már megbocsáss, beszélő szobor! Én igenis egy teljesen hús vér ember vagyok! És nem vagyok Noah! – válaszolta Anami dühösen. – Meg amúgy is! Az nem elég, hogy van egy Ártatlanságom?

- Nos, ez esetben, rendben van. Ha tényleg nem vagy sem akuma, sem Noah… - szólt a gólemből.

- Egyik se vagyok! Nem jelentek veszélyt a Rendre! – mondta ugyan már nem dühös hangnemben, de belül még fortyogott a méregtől.

- Rendben! Bejöhettek!  - hallotta, majd a nagy ajtó kicsit nyikorogva, de kinyílt. Mivel kint esett az eső, Anami örült, hogy végre bemehetett. Bent ugyan hűvös volt, de legalább nem esett az eső. Ahogy haladtak beljebb egyre melegebb lett. Mind a négyen egyenesen Komui irodája felé vették az irányt. Habár Anami csak ment a többiek után, de hogy merre, azt már a második kanyar után nem tudta.

- Ne haragudj, hogy eddig nem mutatkoztam be. Lenalee Lee vagyok és téged, hogy hívnak? –egy beszélgetést kezdeményezett Anamival mosolyogva.

- Semmi gond! Chiaki Anami vagyok. Örvendek! – mutatkozott be Anami is.

- Kanda mellett pedig Marie – mutatta be a lánynak, mire Anami hátra fordult és biccentett a férfi felé. 

- Mond csak! Hogyan futottál össze Kandával? – kérdezte hirtelen Anamitól, aki visszafordult és meglepődve nézett rá.

- Összefutottunk egy faluban, ahol akumák támadtak ránk, akkor jelent meg az Ártatlanságom - válaszolta tömören és röviden a kérdezett.

- Hm. Értem – mondta elgondolkodva.

- Lehet egy kérdésem? – kérdezte Anami.

- Igen? – fordult Anami felé Lenalee kérdő tekintettel.

- Most hova megyünk? Mit kell csinálnom? – tette fel a kérdéseket.

- Most Komuihoz megyünk. Ő majd megvizsgálja az Ártatlanságodat, utána pedig lementek majd Hevlaskahoz. Ezek után pedig majd elvezetnek a szobádba pihenni – mondta Lenalee mosolyogva.

- Ki az a Komui? És Hevlaska? - azt sejtette, hogy valamiféle fontos emberkék, de nem tudta, hogy mit gondoljon a történtek után.

- Én lennék Komui Lee , az igazgató. Hevlaska pedig… nos, ő vele majd találkozni fogsz, miután megvizsgáltalak. Örvendek! – jelent meg hirtelen a semmiből Komui, egy csésze bögrével a kezében.  – Örülök, hogy épségben haza értetek Lenalee, Marie és Kanda. Isten hozott!  - mondta, miközben a fiatalokra mosolygott.

- Hazaértem! – mondta Lenalee és a bátyára mosolygott.

- Húgocskám! – kiáltotta Komui és Lenalee nyakába vetette magát. Anami tágra nyílt szemekkel figyelte az eseményeket. Azt, hogy miként ölelgeti Lenaleet a bátyja, és azt is, hogy miként hámozza le magáról a hugica.

- Komui! Egy új ördögűző érkezett! – szólt rá a bátyjára, Anami nagy balszerencséjére.

- Khm. Igen, tényleg – mondta miközben könnyes szemekkel elengedte a testvérét és meg igazította a ruháját. – Kit tisztelhetek benned, kisasszony?

- Chiaki Anami vagyok. Örvendek! – válaszolta a lány.

- Á, Anami-san. Sajnálatos módon most nem tudlak megvizsgálni, mert az ázsiai részleghez kell mennem, addig is kérlek, érezd itthon magad.  Kanda, Zhu mester… - akarta folytatni, de Kanda folytatás nélkül is megérette, amit mondani akart. Anami látta a férfi szemében az aggodalmat és szomorúságot.

- Akkor én nem is zavarok tovább – mondta halkan, majd elindult arra amerről Komui érkezett. A többiek nem vették észre, hogy elment, hiszen mással voltak elfoglalva. Zhu mesterrel, aki haldokolt. Öreg volt már és beteg is. Az ő ideje lejárt már.

Egy ideje már előre ment, de a második zsákutca után, már kezdett ideges lenni. Anami már az első kanyar után rájött, hogy egy számára teljesen ismeretlen helyen van, de a megérzéseire hagyatkozott. Viszont most ezek a megérzések cserbenhagyták.

- Teljesen eltévedtem – mondta lehajtott fejjel, egy sóhaj kíséretében. – Kellett nekem ott hagyni őket!

Semmilyen ötlete nem volt, hogy merre lehet. Illatokat se érzett, hangokat se hallott. Ez így nem lesz jó! Gondolta magában. Megrázta a fejét és kiűzte a fölös gondolatokat a fejéből. Folytatta az utat egyenesen előre a folyosón. Igyekezett koncentrálni arra, hogy szagokat vagy hangokat érezzen, halljon. Sajnos túl sokra nem jutott, ráadásul éhes és fáradt is volt. Mielőtt a hintóval elindultak, nem tudott pihenni, ráadásul sokat gyalogoltak is. Most pedig azt se tudta hol van, bolyongott ebben a hatalmas katedrálisban.

Hirtelen hangokat hallott az egyik folyosó végéről. Nagyon megörült ennek, így futva tette meg a távot. Ahogy egyre közelebb ért, egyre hangosabb lett. Azonnal felismerte az egyiket. Lenalee volt az és egy ismeretlen férfihang. Mielőtt kiért volna a folyosóról lelassított, majd a maradék egy-két lépést sétálva tette meg. Mikor kiért a hang irányába fordult. A beszélgetők azonnal felé fordultak.

- Ó, Anami! Hát itt vagy! – mondta megkönnyebbülve Lenalee és Anami lépett. – Komui megkért, hogy vezesselek körbe! Előtte hadd mutassam be Chaojit. Ő is egy Ördögűző. Chaoji, ő itt Anami – mutatta be a fiút a lánynak.

- Örvendek Chiaki Anami vagyok – mondta Anami és a jobb kezét nyújtotta Chaoji felé.

- Örvendek! Hallom Kandaval jöttél ide. Hogy telt az utat? – kérdezte barátságosan.

- Lehetett volna jobb is! – válaszolta mosolyogva Anami.

- Gyere Anami, körbe vezetlek! – mondta Lenalee, majd maga után húzta. 

---